– Apád és anyád sohasem bocsát meg nekünk – mondta. – És a húgaid sem.
– Én sem bocsátok meg nekik – feleltem.
Még negyvennyolc óra sem telt el azóta, hogy Lívia, a húgom, a számonkérés dühös angyalaként fenyegetőzött és hadonászott az orrom előtt, s még az sem derült ki, hogy magától jött-e, vagy pedig követségbe küldték. Kora délelőtt érkezett, én éppen borotválkoztam, és pizsamanadrágban nyitottam neki ajtót. Lívia megérkezését arroganciája tette emlékezetessé. Apánk megingathatatlan jellemének tehát mégiscsak volt örököse a családunkban, azzal a szépséghibával, hogy az idősebb lánytestvérem volt az, nem pedig én, akit apám kiszemelt erre az örökségre. Felejthetetlen élmény volt, ahogy Lívia bevonult a kis előszobába. Mintha csak az apámat láttam volna. Még át sem lépte a küszöböt, má
