Huszonkilencedik fejezet– Szent ég! – kiáltott fel Ottie, amikor ráfordult a Dower House-ból jövet a kastély felhajtójára, és hirtelen megállt. A kocsi fényszórója az autók sorára esett, amelyek szorosan egymás mögött vonultak át a főkapun. De nem az autókat nézte.
– Ez… rózsaszínű – álmélkodott Willow, ha esetleg a tény elkerülte volna a nővére figyelmét.
Kölcsönösen döbbenettel, sokkolva néztek össze.
– Rózsaszínű a kastély? – hadarta Ottie kuncogva, aztán nekivetette a fejét a fejtámlának, és hahotában tört ki. Csak úgy rázkódott tőle.
– A kastély rózsaszínű – visszhangozta Willow, és a hasát fogta a kacagástól, egyre jobban vonaglott, elképzelte az apja arcát, milyen lett volna, ha valaha rózsaszínben úszva látja az ősi, zord, sztoikus kastélyt. – N-n-nem elég baj, hogy három lánya
