A falutól a városig, Háború után

Fejezet 3

EGY SZÁZAD ELEJI KAMASZ OLVASMÁNYAI

Tulajdonképp hálátlan vagyok a mi megyei székhelyünkhöz, mert még ma is, annyi év után, különösebb szeretet nélkül gondolok rá, nem úgy, mint a falumra, pedig nyolc évet töltöttem az akkor még Somsich Pálról, alapítójáról nevezett gimnáziumban, s ott tört ki rajtam az olvasóláz vagy düh vagy szomjúság vagy szenvedély, amelynek egy fejlődő, Kanizsával, sőt Péccsel versengő város mégiscsak több táplálékot nyújthatott és nyújtott is, mint a szülőfalum. Igaz: ez a láz már régebben ott is kitört rajtam, mihelyt megismertem a betűket, s emlékszem, jobb híján a szél kergette, földön futó újságpapirost is felkaptam, de hogy miért? hogy mit akartam tudni?… S már az „elemi” felső osztályaiban, amit csak elértem, elolvastam, elsősorban apámnak iskolai könyvtárában. Lina néni büszkén mondta, hogy amikor még az egész ház apjáé, a körorvosé volt, ebben az üveges faliszekrényben nem rongyos könyveket tartottak, hanem ezüstneműt meg porcelánt, időnként megtörölték a findzsákat, kifényesítették az ezüstneműt, s csak parádés alkalmakkor vették elő mind a vendégeknek, míg most? A sok tankönyv közt sikerült felfedeznem könyvéhségem első táplálékait, s ha jobb nem akadt, az Akadémia zöld vászonkötetes klasszikusait lapoztam, de nemigen olvastam, s már gimnazista lehettem, mikor egy nyáron jobban belenéztem Arany Shakespeare-fordításaiba. Délután, jobban mondva estefelé, amikor üres volt a tanterem, s én zavartalanul turkálhattam abban az iszonyú zűrzavarban, ahol a Néptanítók Lapja bekötött évfolyamai Arany, Petőfi, Vörösmarty klasszikus sorozatai mellett szorongtak, Goethe, Heine meg Spinoza nyelvtanok s szótárak között, Eötvös vagy Tompa, Xavier de Montépin Havannai cigánylánya mellett (vajon honnan került oda?). Sokáig bölcsen beértem a klasszikusok címeinek silabizálásával, s egyszer, hirtelen, mint egy csoda ért a Költészet felfedezése Arany Hamlet-fordításának talán nem is legszebb részének, ezeknek a soroknak olvastán:

…Hogy a kakas, a regg’ e harsonájaMetsző, hegyes torkával felveriA reggel istenét…

…Hogy a kakas, a regg’ e harsonájaMetsző, hegyes torkával felveriA reggel istenét…Meg talán ugyanott, de ugyan hol?

Szent őrületben a költő szemeFöldről az égre, égről földre villan…

Szent őrületben a költő szemeFöldről az égre, égről földre villan…Ma sem tudnám megmagyarázni, mért futott végig a hátamon valami hirtelen borzongás, mért voltam kénytelen e sorokat hangosan, magamnak olvasni, ismételve, majd tagolva őket, mért kerestem a titkukat (mint ahogy később olvastam a fiatal Gorkijról, aki így járt Flaubert novellájával. Egy jó lélek volt a címe, amelynek a szövegét a nap felé tartotta, hogy így jobban meglássa, mi lehet e sorok között.) Olyasvalamit sejtettem, hogy zene szól a szavakból, meg hogy az egyes szavak helyett a sorok, a lendületek számítanak, s ott először éreztem azt a goethei „schaudern”-t, amelyet később Baudelaire meg Hölderlin sorain és strófáin.

Első nagy élményeimet még a falunkban élvezhettem: az uraság Terike nevű kislányának, apám magántanítványának kölcsönadott könyvei szerezték, Robinson, Vernétől Senki fia meg talán Twist Olivér, fehér-fekete illusztrációkkal, amelyeket Terike rajzkészsége színes csodákká varázsolt, s egy másik könyvkölcsönzőm volt a jómódú csizmadia hozzánk járó nagyfia, aki többször meghívott, s olyankor egyszerre örömködhettem gazdag gyümölcsösüknek, ahol százféle gyümölcs is volt, aminőket a piacon se láttam, és gyönyörű díszkönyvek Lajos barátom szobájában, az Ezeregyéjszaka, Hector Malot: Elhagyottan című szomorú gyermekregénye, Gaál Mózes történelmi életrajzai, Mark Twain Huckleberry Finnje s Dolinai Történelmi Arcképcsarnoka, legalább két vagy három kiló súlyú, és Donászy Magyar diákja meg Toldija. Harmadik forrásomat, bevallom, a vásárban kapható füzetecskék közt találtam; ott voltak, évente négyszer, a földön, kiterítve a vásári ponyván, a krajcáros históriák, Rózsa Sándor, Toldi Miklós, János vitéz, Rinaldo Rinaldini, Ubrik Borbála, a befalazott apáca, legalábbis ezekre emlékszem még legjobban, s vásárfiának Eteltől, a szakácsnénktól kaptam őket, de szüleim tudta nélkül, mert anyám nem szívesen látta, hogy labdázás vagy látogatás helyett örökké csak a szobában, az iskolában, a kertben kuksoltam, s csak olvastam részegen, mindenről megfeledkezve magam körül. Mintha ma is hallanám a szülői intéseket: – Ne olvass folyton! – Játssz a többiekkel! – Rontod a szemed a sötétben! – de nem vettem komolyan sem apám, sem anyám szemrehányásait, mert hisz a nagyok közt meg dicsekedtek (olykor én is meghallhattam), milyen könnyen s milyen buzgón olvasgatok! Alkonyatkor se hagytam abba, anyám, csupa takarékosságból, mindig későn gyújtott lámpát, s képes voltam elbújni a kertben, ahol alig láthattam, de még ott is, a homályban, inkább csak találgattam, mint olvastam a szomszédok kölcsönkért könyveit. Látom a kert izabellaszőlő-lugasát és a padon ülő kamaszt, mindig könyvvel a kezében, bár talán nem is olvasott, mint mikor erdei séta közben egy friss és bő forráshoz érünk, megpihenünk, szomjunkat is oltjuk, s mennénk tovább, de habozunk, felkelünk, majd visszatérünk, nem tudjuk, mi tart egyre ott, a forrás vize, folytonossága, friss és ezüstös mormolása, mintha mi is vele újulnánk, valami telhetetlenséget érzünk, ahogy a gyümölcs is evés közben egyre fogy, s mégsem érzünk jóllakottságot, és nem tudjuk abbahagyni…

Nem mintha a falunak ne lettek volna közkönyvtárai – de ezek csak később nyíltak ki nekem, a koraérett iskolásnak, amikor már csak nyáron voltam otthon, mint egyre idősebb gimnazista. Három nagyobb könyvtárunk is volt, a Katolikus Legényegyleté, a községé és az Úri Kaszinóé, s közvetve mindegyikbe volt bejárásom; legszívesebben az Úri Kaszinóba jártam, ott találtam a jubileumi, a százkötetes Jókait meg A Hét és az Új Idők bekötött évfolyamait, ezek kifogyhatatlanok voltak, s minden nyáron volt valami újabb felfedezésem, ami egy évvel azelőtt elkerülte bennük a figyelmemet. Jókainál, igaz, költő bátyám segítségével, hamarosan elválasztottam a búzát a pelyvától, s magam is megállapíthattam, hogy abból a száz kötetből majdnem a fele csak töltelék, de a többi annál szebb, s nem egy köztük ma is felejthetetlen. A kisregények – a Sárga rózsa – Kedves atyafiak – a Debreceni lunátikus – ma is frissen élnek bennem, s szeretettel gondolok rájuk, ha olykor-olykor eszembe jutnak, akárcsak falum kiskertjeinek évről évre újrahajtó s másutt nem látott virágaira, s „nagy” regényei – A kőszívű ember fiai – Kiskirályok – Az aranyember – Eppur si muove – Mire megvénülünk – és még mennyi! – talán legdöntőbb élményeim, s minden később olvasott remekmű sem feledtette velem őket! Hogy mivel fogott meg úgy Jókai engem s egy egész sor nemzedéket, ma sem tudom. A mese, a kalandok, az ellenállhatatlan hősök és hősnők hosszú sora, a Kárpáthy Zoltánok, a Szentirmay Rudolfok, a Baradlay Richárdok, a Jenőy Kálmánok és Flóra és Cinthia grófnő és Eliz és Aranka, a szegény Kőcserepy Vilma és még a sötét Atália és a kétes Alphonsine? A cselekmény változatossága? a mindig másféle háttér? a mindig egyforma környezet? a Jó és a Rossz örök harca? a derű? a biztonság? Jókai úgy bán olvasóival, mint a jó cigányprímás a vendégeivel, néha – mint Az aranyemberben vagy az Élet komédiásaiban – két véget is odakínál nekünk, egy jót és egy rosszabbat, választhatunk, s persze mindig a jobbikat választjuk. Mért szerettük úgy, minden hiányával, korlátjával és gyengéivel, mert azok is voltak? Talán mert úgy ért a meséléshez, mint maga Seherezádé, talán mert oly szoros volt, mint senki másé, az olvasóval való kapcsolata, gyermek volt a gyermekkel, érett korú a felnőttel, tanított bennünket és játszott velünk, kézen fogva jártuk együtt a mát és a tegnapot, s szentül hittük, hogy olyan az élet, mint egy Jókai-regény! Én is, más is megismertük előbb-utóbb a „valóságot”; tudtuk, hogy Eötvös magvasabb, Kemény mélyebb, mint Jókai, s ne is beszéljünk Tolsztojról vagy Balzacról vagy Dickensről. S mégis, mikor valaki Dumas père-rel, ezzel a felszínes kalandregényíróval vetette össze, vagy mikor szigorú kritikusok még jóhiszeműségét is kétségbe vonták, felszisszentem, a gyermekkor benyomása még később is erősebb volt az érettkor ítélőszelleménél, s Jókaira ma is úgy gondolok, mint gyermekkorom emlékére, egy szép tájra, egy nemes barátságra, egy spontán jótéteményre.

A Hét Új Idők A Hét-ben és az Új Idők-ben nem egy szép, magyar vagy külföldi regényt találtam, Lovik Károlyt és Csehovot, Knut Hamsunt és Ritoók Emmát – de egyik sem homályosította el nálam Jókait. Távolabbi két szomszédasszonyunk, a másodtanítóné s a takarék könyvelőjének felesége, nemcsak az utca, hanem az egész falu akkor legműveltebb hölgyei, szívesen, még titokban is kölcsönöztek az ő kis magánkönyvtárukból. Mindegyik városból jött falura, a könyvelőné Bajáról, a tanítóné egyenesen Pécsről, s mindegyik kissé száműzöttnek, szóval kissé regényhősnőnek érezte magát a mi falunkban, s ezen csak az olvasmány segíthetett, mert így még az uraságékat is lenézhették. A könyvelőné, mint jó bácskai, Herczeg Ferenc könyveivel traktált, de nemcsak Gyurkovicsékkal, akik különben is untattak, hanem a Nevelőnő naplójával, a Leány történetével, az Ariana novelláival, míg a rövidlátó tanítóné azért vette meg Mikszáthot részletfizetésre a könyvügynöktől, mert őt, Mikszáthot a kiadó nagybetűsen, vastag fehér papirosra nyomatta, s a gyenge szeműek inkább azt olvasták az olcsóbb, de rosszabbul nyomott szerzők helyett. A könyvügynök akkoriban igen fontos szereplője volt a kultúrának, hiszen abban az időben, ahogy mondták, eladták, nem úgy vették nálunk a könyveket, s mi mindenről kellett a szegény kis tanítónénak lemondani, aki nálunk is szegényebb volt, csak hogy lapot tartson és könyveket vehessen. Néha el is beszélgettek velem, mint egy „nagy”-gyal, mert látták, hogy én is a könyvfalók kisszámú gárdájához tartozom.

A Hét Új Idők De míg falun inkább a nyári hónapokban és főképp az unalom ellen olvastam (akkoriban a fiatalok nyáron nemigen dolgoztak, még kevésbé utaztak, csak aludtak, ettek és lustálkodtak szünidő címén), s ma inkább az olvasmányok keretére emlékszem (így Jókait a Kaszinó kertre nyíló ablakai mellett faltam, és az ablakon át jött hozzám a sörszag és a kuglipálya ledöntött bábjainak puffanása; Ohnet György andalító regényeit otthon, a kertben, a lugasunkban, a hagyma, a petrezselyem, az uborka s a sárgarépa szél kergette illatai között; az iskolateremben meg Bródy Sándor receptjét követtem, s a kertben szedett gyümölcsöt eddegéltem olvasás közben, mert Bródy írta valahol, hogy gyermekkorának nagy öröme az olvasás volt, cseresznyeevéssel egybekötve) – az igazi, gáttalan, mindent elnyelő olvasásmámor a székvárosban vett erőt rajtam. Szinte mindent elöntött, sokszor az iskolai tanulást is, pedig erre vigyáztam, mert jól kellett tanulnom, különben mehettem „inasnak”. A székváros – elismerem – ezer alkalmat kínált a falusinak, nemcsak a nagy közkönyvtárakat, mint például a megyeit, amelyet „ideiglenesen” a gimnáziumban helyeztek el, ahol a szigorú Prilisauer tanár úr, a matematika félelmes tudora vigyázott rá, s bár nem voltam jó tanítványa, mindig kölcsönzött a rábízott könyvkincsekből, főképp az Akadémia és a Kisfaludy Társaság kiadványaiból, így még a gimnáziumban olvashattam Gyulai és Péterfy kritikáit, Taine, Carlyle, Emerson és mások zöld vászonos és aranybetűs remekeit, ami nagy bizalom jele volt Prilisauer tanár úrtól, mert ezeket a könyveket a gimnazisták nem olvashatták, s akkor és ott nem is igen keresgették. Ott volt még a Hivatalnokok könyvtára, ahova a házigazdám, Móni bácsi révén volt bejárásom, de itt inkább a lapokat olvastam a nagy olvasóteremben, harsány biliárdjátékosok és örökké füstölő, félig ismert kibicek között, főképp a Vasárnapi Újság-ot, amelyben akkor már Pekár regényei s Jakab Ödön versei mellett Kaffka Margit is megjelent a Színek és évekkel és a Nyugat költői, persze csak „szelídebb” verseikkel, de főképpen Schöpflin Aladár rövid, nyugodt és meggyőző cikkecskéi, amelyek, költő bátyám után, első igazi kalauzaim voltak, legalábbis a korabeli, régebbi s újabb magyar szerzők között. S a harmadik, a legfrissebb közkönyvtár volt a székvárosi Kaszinóé, ahova meg egy osztálytársam és tanítványom apjának közvetítésével juthattam. Ott már a Nyugat-ot is megkaphattam, meg a Nyugat kiadványait, de ekkor még titokban, s emlékszem, ez az osztálytársam, akiből később író is lett, szemrehányást kapott az iskolában, mert Adyról mert előadást tartani az önképzőkörben.

Vasárnapi Újság Nyugat Nyugat Nyugat De ez még mindig kevés volt az én növekvő étvágyamnak, s míg egyfelől úgy néztek rám, mint egy szánalmas „könyvmolyra”, másfelől meg aszerint becsültem osztálytársaimat s a székvárosiakat, ki tudott minél érdekesebb s minél több olvasmánnyal szolgálni ennek az én mániás megszállottságomnak. A házban magában csak „díszművek” voltak, a lakás és az üres polcok ékesítésére, a Pesti Napló albumai, meg a Franklinék sorozata, a Remekírók Képes Könyvtára gyönyörű lilazöld-arany vászonborítékkal, Radó Antal szerkesztésében és Radóné Hirsch Nelli édeskés illusztrációival; még elvétve sem érintette senki sem ezeket a köteteket, legfeljebb a takarítónő, s én is csak akkor nyúltam hozzájuk, ha a háziak nem voltak otthon, s én jobb híján kiválasztottam a sorozat bármelyik könyvét. Viszont egyik osztálytársam újságolta, hogy bátyja egy egész Ambrus-sorozatra előfizetett, s akkoriban egy időre, ezt a még észre sem vett osztálytársamat egyszerre legjobb barátaim közé léptettem elő, Ambrus miatt. Bátyja már érettségi előtt állt, s úgy láttam, imponálunk egymásnak, hogy nem Jókai, Mikszáth vagy Herczeg volt a kedves olvasmányunk, hanem Ambrus, akit kevesen ismertek s még kevesebben olvastak vidéken, legfeljebb pár sznob, hogy tüntessen a műveltségével, így jutottam Ambrushoz, sorra olvastam a Révai-sorozat mind a tizenhat kötetét. Vidovics Feri, Bíró Jenő és a Berzsenyi lányok úgyszólván személyes ismerőseimmé váltak, imádtam Ambrusnak még a pontosvesszőit is, mert senki se bánt olyan jelentősen ezzel az elhanyagolt írásjellel, amellyel mintegy áradozó logikáját fékezte; s szerettem azt a franciás ambrusi csevegő tónust, amellyel a legbonyolultabb témákat is átlátszóvá, könnyűvé, majdnem mosolygóvá tette. Tulajdonképp ma sem értem, mi fogott meg, ebben a korban, egy nagyjában léha irodalom legkomolyabb elbeszélőjénél. Boldog voltam, ha A Hét-ben vagy Az Újság-ban rábukkantam egy-egy okos, többnyire párbeszédes Ambrus-cikkre, s törtem a fejem, mi a titka ennek az egyszerre derűs és mégis oly szigorú hangnak; talán, hogy moralista volt, embereket és dolgokat morális oldalukról nézett, de enyhén s bizonytalanul evickélve egy bizonytalan világban. Nemcsak írót, afféle Mentort láttam ebben a ma is szeretett, s úgy érzem, ma is félreismert vagy nem eléggé becsült írástudóban.

Pesti Napló A Hét Az Újság Egy nálam fiatalabb gimnazista, egy vasúti főmérnök fia, négy idősebb lánytestvér öccse, felajánlotta egyszer, hogy bemutat két idősebb nővérének, s azok biztosan kölcsönadják, ha érdekelnek, a könyveiket. Ada és húga, Viola a város legműveltebb lányainak számítottak. Tanítványai voltak a híres Schwimmer Franciskának, a politizáló és feminista Schwimmer Rózsa húgának, aki az akkor divatos nőemancipáció elveit hirdette, elsőként, ebben a mi somogyi dzsentrifészkünkben, egykettőre meghódította a „legjobb” családok lányait, angol s német nyelvórák ürügyén, s tanítványai közül többen közéleti hírességekhez, művészekhez, írókhoz mentek feleségül, így Elza, később Kozma Lajosné, Kemény Irma, aki Varjasné lett, Oláh Margit Bolgárhoz ment férjhez, Révész Béla szintén innen nősült, a gazdag Pogány Ilonka az újságíró Göndör Ferencet választotta, s majdnem mind Franciska köréből került ki, Ada és Viola szintén. Ők főleg szociológusokat olvastak, s azoknak kék vászonfedelű könyveit adták nekem kölcsön, Jászi Oszkárt, Harkányi Edét, Nietzsche Zarathustráját (még a fordító, Wildner Ödön nevére is emlékszem) – de hogy olvastam-e őket s valóban érdekeltek-e akkor, ma már nem tudnám megmondani. Csak azt tudom, hogy ha Nietzschét olvasom, vagy ha csak a nevét hallom vagy látom, erős violaszagot érzek, ami a képzettársulás valamilyen szeszélye lehet. Vajon mi lett Violából? olvassa-e még régi könyveit?

De leghálásabb annak az osztálytársamnak kellett volna lennem (az voltam-e, már nem tudom), akinek a szüleitől az akkor induló Klasszikus Regénytár köteteit kaptam egymás után. Milyen gazdag ajándék abban a prózai századvégben, amikor minden oly sivár volt, olyan közepes, olyan szűkre szabott! Megbecsülték-e eléggé Ambrus és Voinovich vállalkozását, akik egyszerre megjavították a fordítók rangját és színvonalát (Schöpflin mesélte, hogy az ő fiatalkorában igazi író szégyellte, ha fordításra kellett vetemednie, s a kiadók főképpen unatkozó „úrinőkhöz” folyamodtak, akik harisnyakötés helyett fordítással űzték el unalmukat, s még pár garast is kerestek, nem szólva önkéntelen „művelődésükről”), jó írókat nyertek meg remekművek fordítóinak, s egyben kitágították a horizontját íróknak és olvasóknak, akik végre megismerhették a majdnem hű és majdnem teljes Balzacot és Turgenyevet, Flaubert-t, Dickenst, Tolsztojt, Stendhalt s annyi sok nagyját a világirodalomnak! Persze a kezdemény nagyon is új volt, hogyne lettek volna hibái és hiányai, de akkor a sorozat ismerete, egyszerű léte a műveltség legmagasabb, legrangosabb jelképének számított, s a Klasszikus Regénytár egy-egy újabb kötete inspirációt, barátságot, szellemi rangot hozott olvasójának vagy csak birtokosának. Én magam válogatás nélkül faltam mind, néha türelmetlenségemben kettőt is olvastam egyszerre, egyiket nappal, másikat este, s a hétköznapok eseménytelenségéből valósággal menekültem Andrej herceg és Natasa, Anna s a szegény Bovaryné, Ágnes és David Copperfield, Eugénie Grandet és Rastignac talán nem mindig tetszetős, sokszor nem is kifogástalan, de annyira érdekes, színes, kalandos, rendkívüli világába, amely hol határolt volt és belátható, hol végtelen és titokzatos, de lakhatóbb, mint a valóság.

Mért olvasunk? illetve mért olvastam? Mért nem játszottam, mint a többiek, mért nem sétáltam, fúrtam-faragtam, mért nem barátkoztam állatokkal, kutyával vagy madárral (pedig ismertem Csehov Kastyenkáját, egy kóbor kutya megható történetét, vagy Félicité papagájimádatát), mért nem központosítottam, mint társaim, azt a burjánzó kamaszenergiát vagy éhséget vagy kíváncsiságot valami tett, kaland vagy tény köré? Mért olvasunk? mit keresünk ezekben a tégla alakú, hol sűrűn, hol ritkán nyomtatott, szótlan, külsőre oly közömbös, nyelvben, helyben, időben különböző, de belsőleg oly egyforma termékekben? Mit kerestem bennük én, érthetetlen szomjammal, amely kamaszkoromban száz különböző irányban terjeszkedhetett, mint a fa fiatal ága, mint a szeszélyes szőlőkacs, mint a patakká nőtt hegyi forrás? Mi hiányzott? mit kerestem? Hisz nagyjából mindenem megvolt, tanulhattam, városba kerültem, senki se bántott, barátaim voltak… S mégis csak akkor voltam boldog, akkor úsztam a gyönyörűségben, ha könyvvel a kezemben szabadon olvastam és álmodoztam. Mi volt ez? Nem vágyódtam kalandra. Nem kívántam semmi lehetetlent. Nem voltam sznob, bár éheztem a műveltségre, arra a többletre, ami föléje emelt társaimnak. S akkor is mért a regényt választottam, nem valami tudományos, tekintélyesebb műfajt, hanem a kor legnépszerűbb, minden mást elsöprő műfaját, az alapjában oly léha, még súlyosabb formáiban is céltalan és haszontalan regényt? Igaz, akkor még nem beszéltek a regény „válságáról” vagy „problémáiról”, csak írtak, főképp a lapoknak (volt akkor vagy két tucat), tárcát vagy folytatásos históriát, s egy osztálytársam, emlékszem, meg is kérdezte egyszer tőlem, mért nem írok, hisz annyit olvastam! Nem azt mondta, nem is mondhatta volna, hogy annyit tapasztaltam, de hát a mi tárcáink is francia vagy más származású novellák gyenge vagy erősebb visszhangjai voltak jórészt, mert nagy volt a kereslet, s a tárcaírók nem győzték invencióval. Írtam hát valami képtelen és véres szerelmi történetet, inkább csak próbaképp, mint hivatásból, s beküldtem a Pesti Hírlap-nak, ahol ekkor Tóth Béla, Porzsolt meg Lux Terka voltak az elsők, és a kéziratolvasó a népszerű Murai Károly; meg is kaptam hamar a választ a Szerkesztői üzenetekben: „a tárca gyenge, s irodalmi tehetségre nem mutat”, ami persze igaz is volt, s örültem, hogy nem szóltam róla senkinek, talán tizenöt éves lehettem.

Pesti Hírlap Sok-sok év emlékezésén keresztül, egyik feltevés sem magyarázza egészen és kizárólag ennek a szenvedélynek a nyitját. Író akartam lenni még gyermekkoromban, s az alkotáshoz a legjobb utat a mások alkotásain át láttam? s a szenvedőleges bámulattól így értem a tevékeny „alkotáshoz”? „Kisebbségi érzésem” elhallgattatása talán? okosabb vagy gazdagabb, vagy önbiztosabb, vagy csak erősebb osztálytársaimmal szemben? Szegény és falusi létemre fel akartam törni a város gazdag és világlátott fiaihoz? Nem, ezek csak külső érvek. Kitágítani iparkodtam szűknek érzett létemet? Az olvasmányok számával semmiképp. Emlékszem, milyen spontánul nevettem azon a naiv ismerősömön, aki egy vidéki barátját így mutatta be nyomatékkal: – Ő olvasta a legtöbb könyvet valamennyi kortársunk közül! – No és aztán? Mint Spinoza, azonosulni akartam az egész világegyetemmel? Csakhogy ő, hatékonyabban és értelmesebben, a filozófiát és a matematikát választotta eszközül; én meg a frivol regényolvasmányt?

Tájakat, vagyis eszményi otthont, hősöket, vagyis példaadó barátokat kerestem a könyvekben? Kikhez éreztem magam legközelebb? Elejétől fogva, úgy emlékszem, az árva, a magányos, az üldözött, a szerencsétlen gyermekekhez, Copperfield Dávidhoz, Twist Olivérhez, Verne Gyula Senki fiához, az Elhagyottan hőséhez, Andersen Csúf kis kacsájához, az erdőben hagyott Hüvelyk Matyihoz: talán valami homályos emlék lehetett az elődök korából? mert hisz az én gyermekkorom védett és biztonságos volt. Arra is emlékszem, mennyire ragaszkodtam Jókaihoz, s Mikszáth kissé gúnyos és vállveregető Jókaija úgy fájt, mintha legalábbis apámat bántották volna, és sehol se találtam kellő magyarázatot erre a Jókai-varázsra. Annál többen szorgoskodtak hibái feltárásában és elemzésében, s nemcsak Gyulai vagy Péterfy, hanem még kedves tanárom is ezt mondta: Jókai „komázik” az olvasóval, s ezért ő még Jósikát is komolyabb írónak tartja! Költő bátyám még otthon kijelentette, hogy „túlzok”, hogy ő csak Jókai stílusát szereti, azt is csak legjobb könyveiben. Mindegy, tovább is olvastam (igaz, nyáron és otthon nemigen volt mivel helyettesítenem), egyes passzusait már-már kívülről is tudtam, bár, ha összevetettem a Klasszikus Regénytár nagyjaival, mindig sikerült felfedeznem valamilyen hiányát, naivságát vagy vidékiességét, pátoszát vagy túlzásait, de még így is megmaradt a regénytitok, talán a mesemondóé, a kifogyhatatlan mesélőkedv, a nagy mesélők hömpölygő, ellenállhatatlan készsége, amelynek a hallgatás egyet jelent a halállal, a kalandhalmozás, ötletgazdagság, az olvasó meghódítása mindenképp, minden eszközzel, bár talán a finnyásabbak éppen ezt nehezményezik nála? Mi az a titok, amely nélkül nem képzelhetünk el jó regényt? Mert például Thomas Mann, aki pedig igen jó író, kései regényeiben inkább tudós értekezésekre, kitervelt kompozíciókra emlékeztet, de regényre egyre kevésbé; Balzacnak is inkább a meseszövése a vonzóereje, ahogyan főalakjait tűzön-vízen át viszi, lendülettel, a végkifejlet felé, megfürdeti őket kora minden ellentmondó áramában, Dickenst irgalma vonzza, mint a népmesében, az élet sokféle megalázottja felé, mindegyik valami többletet ad az egyszerű meséléshez, humort, részvétet, életismeretet, s főképp az alkotói hitet, amely az életet csak látszatnak nézi, s e látszatból életet fakaszt?

A határtalan olvasóéhség nem csap-e túl az igazi irodalom határain? Érett korunkban inkább csak azért olvasunk talán, hogy el ne maradjunk egészen jobbik énünktől, a kortól, a kortársaktól; öreg korunkban már csak szokásból, időtöltésből, jobb foglalkozás híján; az olvasás „aranykora”: a kamaszkor, amikor az ismeretszomj, a gondolat, az érzékenység és az ábránd túltengése ezen az úton tör magának utat a maga és az egész világ békés meghódítása felé?

De nem eshet-e útközben az álirodalom csapdáiba? Nemcsak detektívregények, nemcsak kendőzetlen „mulattató” könyvek vannak, hanem bestsellerek is, amiket mindenkinek „kell” olvasni, könyvek, amelyek csak külsőségeikben hasonlítanak a „jó” irodalomhoz? Engem bátyám védett meg ettől a veszedelemtől, később Schöpflin, de leginkább a kritika szeretete: Gyulait vagy Sainte-Beuve-öt, Ambrust, Lemaitre-t vagy Du Bos-t éppoly szívesen olvastam, mint a regényírókat, főképp később, az Eötvös-kollégiumban, talán mértéktelenül is, bár sokszor csak azért, hogy vitatkozhassam velük, hogy egybevessem nézetüket az enyémmel.

Barátaim, testőreim, őrangyalaim a regényhősök voltak, s mint régen a hívők vagy a fejedelmek, nem mentem egyedül a fővárosba, az egyetemre, az Eötvös-kollégiumba, a regények, a regényhősök kísérték látatlanul, de híven, a falusi, a kisvárosi, oly gyenge és tehetetlen diákot, s Jókai optimizmusa, Dickens könyörülete, Balzac harsány életkedve, Stendhal éleselméjűsége, Turgenyev zenei hangulata, Eötvös érzelmes bölcsessége s még hány könyv és hány regényhős, Robinson és Jenőy Kálmán, Fabrice és Copperfield Dávid, Frédéric Moreau és Nils Lyhne állt közém s a közömbös külvilág közé, s védett meg kétségbeeséstől, a nagyváros léhaságától, Bazarov és Andrej herceg társaim (többnyire osztályelsők) alig leplezett fölényétől, nem titkolt biztonságától s jól-rosszul palástolt gőgjétől. Hogyha végiggondolom, mennyit köszönhetek a könyvtáraknak! Párizsnak és Londonnak, Genfnek, Zürichnek s főképp Lausanne-nak! menedék volt mindegyik, a rossz vágyak és kísértések, a süket magány, a zűrzavar, a tudatlanság, az elszigeteltség ellen, s hogy védtek mind, könyvsoraikkal, régi olvasók arcképeivel, halk léptű s halk szavú segédeikkel, akik mint kiszolgálók kezdték, s mint cinkos barátok folytatták! Az Eötvös-kollégium könyvtárával (legyen áldva minden zsúfolt polca) megnyílt előttem a többnyelvű, a határtalan világirodalom, egy időben a Nyugat fénykorával – de ez már új lap életem könyvében…

Nyugat