OTTHON
Szeptember végi alkonyat volt, rendkívüli módon meleg, mégsem nehéz vagy rekkenő vagy elviselhetetlen, könnyű volt, szellős, hullatag, mint a bársony, és szinte édes, mint a méz. A volt nagy piactér – ma Hősök tere – szélén állt a kocsink, a még későn virágzó hársak alatt, és messziről a puha szellő egész illatfelhőket zúdított ránk a szőlőhegyekről, a homokban érő venyigékről, a keletről származó dinnyékről és a felvégi kertek pattanó fekete szilváiról, rózsálló barackjairól s lassan érő almáiról és körtéiről. Az ég maga végtelen bukott (?) volt, kék, zöld, sárga, piros selymekkel és fodrokkal, fel-felizzó és elsápadó kis felhőkkel, a napnyugta fény- és árnyjátékaival. Minden csendes volt, alig egy-egy kései szekér zörgött, viszont minden ház visszhangos a régi nemzedékek nevétől,
