Bekopogok az ajtón, és tekintettel arra, hogy nem is olyan rég milyen hangulatban váltunk el, nem érzem magam túl komfortosan. Nem tudom… Ennek a Veronikának a közelében elég gyakran feszengek. Ráadásul idegesít, ugyanakkor szánalmat is kelt bennem. Az egyik pillanatban a legszívesebben hazazavarnám, a másikban meg lelket öntenék belé.
Min csodálkozom? Az első pillanattól az agyamra megy…
Kinyitja az ajtót, és már lép is arrébb, hogy bemehessek. Közben hátat fordít, elindul befelé. Konkrétan épp csak odaveti, mint kutyának a koncot:
– Jó napot! Jöjjön be!
Becsukom az ajtót, mire a nappali kanapéján üldögélő Kata felpattan és besiet a hálószobába.
Na, ennek is meglehet rólam a véleménye.
– Nem akarok zavarni.
– Nem zavar – válaszol Veronika, de még mindig nem néz rám. – Szóval? Hogy
