Mire megérkezem, pont kellőképpen felspanolom magam. A felszolgálót csöndre intem, és amikor meglátom kettejüket az asztalnál, nem ismerek magamra. A kezem ökölbe szorul, szaporán lélegzem, úgy érzem magam, mint valami terminátor. Főképp, amikor Veronika kétségbeesett tekintetével találkozom.
Szóval igaz.
Mazen csak lassan ocsúdik, kijjebb tolja a székét, de nem áll föl. Veronika a táskáját a vállára akasztja, ám ő is ülve marad.
Amikor megállok az asztaluk mellett, szinte egyszerre mondják.
– Hamza…
– Hamza, barátom! Nahát!
Mazenhoz nem szólok, de hosszan nézem. Ismer engem, tudja, hogy ez nálam mit jelent. Legtöbbször kihátrálok a vele való konfliktusból, mert tudom, az ilyen ember élete végéig bosszút forral, de most állom a sarat.
– Gyerünk, Veronika!
Veronika feláll, de mintha
