Már parkolás közben kiszúrom őt. A teraszon ül, a játszóteret kémleli, és azt a kis haját is úgy fújja a szél, mintha egy nagy sörény lenne. A kezével próbálja a füle mögé tűrni a szálakat, de azok újra és újra kiszöknek a szorításból. Az asztalon van valami üdítőital.
Remek. Ez se öt perce ül itt.
Kiszállok, átmegyek a zebrán, majd egyenesen a teraszra veszem az irányt. Nem fordul meg, végig a játszóteret figyeli, ahol két kisgyerek és azok anyja áll egy csúszdánál.
– Jó napot!
– Á! Jó napot!
Leülök, próbálom elővenni a legkedvesebb hangomat.
– Röstellem. Tényleg. De…
– Nem fontos. Mindenkivel előfordulhat, hogy késik pár percet.
Elmosolyodik, és a szájához emeli a poharát.
Szerintem most leckéztet. Egyértelmű… És még szarul is érzem magam ettől az egésztől.
Jól van. Eddig csill
