17. FEJEZET2012
Venezuela, Caracas
Úgy néz a szemem közé, ahogy még soha senki. Az emberek többsége megvet, lenéz, vagy vágyódik a testemre… A másik lehetőség, hogy zavarba jönnek a nyomoromat, a fájdalmamat látva, és elfordulnak. Ő nem teszi. Percek óta a szemembe bámul, de nem tükröz a tekintete semmit. Izzad a tenyerem, nagyon szomjas vagyok, de meg sem merek mozdulni, noha az asztalon van egy hatalmas kancsó, mellette pedig egy csoda szép pohár tele jókora jégkockákkal. Csak rá kéne öntenem egy kis vizet, és máris segíthetnék a kiszáradt torkomon. Nem bírom elviselni, ahogy bámul, ezért a kristálypohár metszett mintáján megtört fényt figyelem. Némiképp már olvadni kezdett benne a jég, én pedig elképzelem, hogy ezt a jégkockát a kezembe fogom és lehűtöm vele a tenyerem izzását.
– Ped
