– No, no – figyelmeztette Lányi. – Most nem. Nem pocsékoljuk el szerelmünket elsietett, olcsó percekkel. A mi szeretkezésünknek feltételei vannak, azokat be kell tartani, hogy ne rontsunk el semmit…
– Igazad van, drágám. Bocsáss meg, de alig bírok magammal. Megértelek. És várok, várok a megfelelő percre, hogy teljesen átadhassam magam szent élvezetünknek. Igazad van. Az éjszaka szépségeit nem ronthatjuk el félresikerült rövidítésekkel. Igazad van, de hidd el, alig bírok magammal, s bizonyos, hogy egész nap, a távollét minden percében a következő éjszakára fogok gondolni, áhítom közeledtét, és áldani fogok minden percet, másodpercet, ami közelebb visz hozzá.
– Ugyanígy érzek, drágám… – mondta Lányi, de szavait kopogás szakította meg.
Tarcsay volt az.
– Gyerekek, keljetek fel, a reggeli
