A sötétség sűrű és tömény volt, mint egy áthatolhatatlan massza. Szinte bele lehetett volna markolni, de én éppen attól tartottam, hogy valamihez hozzáérek. A csend szinte sütött, elevenen lüktetett, egy ütemre torkomban dobogó szívemmel.
Lopakodnom kellett, nehogy észrevegyenek, de bármennyire is óvatosan lépkedtem, a térdem egyszer csak nekicsapódott egy éles tárgynak. A belém nyilalló fájdalomtól majdnem felsikoltottam, de próbáltam erőt venni magamon, nehogy zajt csapjak.
A fájdalomból eredő hirtelen mozdulatomtól most a vállam ütődött nagyot koppanva egy újabb kemény tárgynak. Nem tudtam beazonosítani, hogy mi volt az, de tovább kellett mennem.
Már azt sem tudtam, merre van az előre, és merre a hátra, de úgy sejtettem, a végcél közelebb lehet, mint ha visszafordulnék. Apró reccsené
