nemterhes

Kilométer: 0-2

Ahogy meglátta az arckifejezésemet, összeráncolta az orrát az undortól.

– Fúúúúúúúúúúúj!

– Nem tudom, miért vagy meglepve – mormogtam védekezően.

– Hm, hát, azt hiszem, csak reménykedtem, hogy az emelt szintű vizsgákon edzett agyadat arra is használod, hogy végre szakíts vele. Vagy hogy talán meghal ebolában vagy ilyesmi. Pfuj! Pfuj! Pfuj! – Olyan öklendező hangokat adott ki, mint egy macska, ami épp szőrcsomót próbál felköhögni. – El sem hiszem, hogy megengedted annak a tapadós nyálgépnek, hogy megdugjon! – Előrehajolt, és úgy tett, mintha még többet hányna. Gondoltam, kihasználom, hogy mekkora beleéléssel fejezi ki az undorát. Még a sokkolót is letette a mosdó szélére.

Odasétáltam, és felkaptam, amíg Bailey lefoglalta magát a hányós mutatvánnyal. Még eljátszott pár öklendezést, mire felfogta, hogy a fekete dobozt egyenesen felé tartom. Egy pillanat alatt hatalmasra tágult a szeme, aztán elmosolyodott.

– Le vagyok nyűgözve!

– Add szépen vissza! – Igyekeztem a hangomba még több élt csempészni, mint az apám, amikor az öcsém éppen az egyik aláírt baseball-labdájával játszott.

– Tedd csak meg!

– Micsodát? – Csak pár centivel vittem lejjebb a sokkolót; egyre jobban összezavarodtam.

Bailey közelebb lépett, egyáltalán nem aggasztotta a nem halálos, de mégis pokoli fájdalmakat okozó fegyver jelenléte, amit felé irányítottam.

– Még sosem használtam, és kíváncsi vagyok, milyen érzés lehet.

Hirtelen minden düh távozott belőlem. Bailey egy cseppet sem változott. Még mindig olyan ember volt, aki képes lett volna ekkora baromságra is, csak hogy elmondhassa magáról, hogy a fene tudja, hány volt vándorolt át a testén. És ez továbbra is halálosan idegesített.

Bailey elgondolkozva lesett rám.

– Mindig azon gondolkoztam, hogy habzana-e a szám.

– Nem foglak megrázni.

Bailey hangosan, csalódottan felsóhajtott.

– Valahogy sejtettem.

Csak álltunk ott, egymást bámulva, és fogalmunk sem volt, mi lesz ezután.

– Ne már, Bailey! Barátok vagyunk. – Sejtettem, hogy ezt nem kellett volna mondanom, mert Bailey szája egyből cinikusan megrándult.

– Tényleg?

– Mármint…

– Újra hetedikben lennénk? – Bailey szeme óriásira tágult a meglepetéstől, aztán lenézett a mellkasára. – Hmmm… Pedig úgy fest, még megvannak az édes kis D kosaras barátnőim. – Újra felém nézett. – Ami azt jelenti, hogy nem. Egyáltalán nem vagyunk barátok.

Egyértelmű volt, hogy sosem fogja visszaadni a tesztemet. Szóval megtettem az egyetlen dolgot, ami még eszembe jutott. Fogtam a sokkolót, beledobtam a mosdókagylóba, és a kezemet a csapra tettem. Már rá is cseppent egy kis víz.

– Add vissza a tesztemet, különben a sokkolód fürdeni fog! – Erre már tényleg elképedt kifejezés ült ki Bailey arcára. Egyetlen centivel elforgattam a csapot. Még egy vízcsepp kenődött el a fekete műanyagon. – Egész biztos vagyok benne, hogy ez a cucc nem vízálló.

Bailey önkéntelenül is közelebb lépett hozzám.

– Ne! Anya kinyírna. Ez a kedvence a rózsaszín pisztolya után. Mostanában nagyon odáig van az önvédelemért.

Vigyorogtam, és várakozóan kinyújtottam a kezemet. Bailey nagyot sóhajtva belenyomta a tesztet. A térdem majdnem összerogyott a megkönnyebbüléstől. Egyetlen pillantást sem vetettem rá, azonnal berohantam a legközelebbi fülkébe, és bezártam az ajtót.

– Ó, ne csináld már ezt! – kiáltotta. – Azt hittem, legjobb barinők vagyunk! Hát nem akarod velem megosztani a pillanat csodáját?

Nem. Egyáltalán nem akartam. Sőt, semmiképp sem akartam megélni ezt a pillanatot. És abban a percben, hogy végre a kezemben volt, rá sem tudtam nézni az idióta tesztre.

Bailey egy régi Hannah Montana-dalt kezdett énekelni. „You’re a true friend, you’re here till the end…”{1}

Igyekeztem nem is figyelni rá, inkább vettem egy mély levegőt, és lenéztem. Két kicsi rózsaszín csík, egymás mellett.

Pozitív. A teszt pozitív lett.

A testemen kiütött a hideg veríték, a tekintetem elhomályosodott. Bailey dala távolról hallatszott, miközben két kövér könnycsepp kötött ki a műanyagon.

Az éneklés elhalt. Hallottam a dörömbölést, és ahogy felnéztem, újra Bailey-vel találtam szembe magam. Abban a percben már szégyent sem tudtam érezni, annyira elöntötték az arcomat a könnyek. Nem számított semmi. Egyedül az a két rohadt csík.

– Basszus… – Sem lelkesedés, sem sajnálat nem hallatszott a hangjából, még csak tettetni sem próbálta, amitől még hangosabban sírtam.

Amikor pár perc múlva kiléptem a fülkéből, az arcomra már kiütköztek a piros foltok, de legalább a sírás abbamaradt. Meglepett, hogy Bailey továbbra is itt van, és a mosdókagyló szélén ülve rám vár, lóbálva a katonai bakancsait.

– Sajnálom, nagyon gáz.

Rá akartam nézni, de képtelen voltam.

– Megtennéd, hogy nem mondod el senkinek? Kérlek. – Nagy nehezen sikerült kipréselnem a szavakat. Még a saját fülemnek is szánalmasnak hangzott ez az egész. Ki tartana vissza egy ilyen hatalmas dolgot? Megelőzött a hírem. Eminens diák, egyetemi válogatott röplabdás. A vitacsapat vezetője. Tiszta bőr, csodás haj, pisze orrocska. A legjobban kedvelt középiskolás, sikeres jövő várományosa. Ami azt is jelentette, hogy mindenki úgy tett, mintha kedvelne, de tulajdonképpen sokan alig várták, hogy végre elbukjak. Magam elé képzeltem Hannah Ballard elégedett arcát, amint megtudja, hogy ő lesz az évfolyamelső, és ő mondhatja el a beszédet az évzárón. Teljesen biztos voltam benne, hogy a terhességgel azonnal kiesek a lehetséges jelöltek közül. Ami tulajdonképpen igazságtalan, mert nem mintha ez bármi hatással lenne a jegyeimre…

– Ó, istenem! Bármin is rágod magad épp, állj le szépen! Úgy nézel ki, mint aki mindjárt befosik. Nem fogok szólni róla senkinek.

Bailey hangja kirántott a gondolatspirálból.

– Miért nem? – A kérdés azonnal kibukott belőlem.

– Mert talán nem mindenki seggfej ebben a suliban – húzta fel a vállát Bailey.

Bzzz. A telefonom rezegni kezdtem a hátizsákomban. Újra. Aztán újra. A gyomrom egyetlen csomóba rándult össze. Nem tudtam ellazulni, pedig nem írták a homlokomra óriási neonrózsaszín felirattal, hogy TERHES. Minden percben, amikor megláttam a tükörképemet, ahogy végigmentem a folyosón, elképzeltem, hogyan is fogok kinézni pár hónapon belül. A hasam eltakarná előlem a lábujjaim látványát, a köldököm kitüremkedése átütne a pólómon. Nem voltam biztos benne, hogy az émelygés az első korai jelek egyike, vagy csak az irdatlan idegesség hozadéka. De még csak nem is ez volt a legrosszabb. A legrémesebbnek a telefonom kérlelő rezgését találtam, ami három és fél perceként újra és újra megszólalt. Tudtam, hogy Kevin keres.

Még nem álltam készen arra, hogy elmondjam neki, mi is történt, így egész nap figyelmen kívül hagytam őt. Szerencsére aznap nem volt közös óránk, ebéd közben meg a könyvtárban rejtőzködtem, mert biztos voltam benne, hogy oda be nem teszi a lábát. Ennek ellenére az üzenetekkel nem állt le. Elővettem a telefonomat.

Kevin: ???? ⏰ ???? ?????

Kevin: ♥ ♥ ♥ ♥ ♥

Kevin: ?

Kevin: ?

Kevin: ????

Kevin: ????

Kevin: ????

Felsóhajtottam, és visszatettem a telefonomat a táskámba. Örökké persze nem kerülhettem, de mi a fenét mondhattam volna neki? Hé, édes, annak ellenére, hogy minden egyes alkalommal védekeztünk, néha még két gumit is felhúztunk, mégis sikerült teherbe esnem. Ez minden tinifiú rémálma. Szerencsére a sulinak mára a végéhez közeledtünk. Öt percen belül érkezett értem a kocsi, úgyhogy a gond megoldása másnapra maradt. Vadul kutattam a tekintetemmel Mrs. Hennison horpadásokkal teli Toyota Siennája után. Készen álltam rá, hogy olimpiai szintű sprintet mutassak be, ahogy megjelenik.

Hirtelen minden elsötétült, ahogy két kéz a szememre tapadt. Felnyögtem.

– Találd ki, ki vagyok, bébi!

Úgy fest, a szerencsém továbbra is elhagyott.

– Szia, Kevin! – Erre elvette a kezét, és gyorsan megforgatott. Szürkéskék szeme volt, természetesen göndör haja édes összevisszaságban hullámzott. A mosolyától mindig elgyengültem – ha megláttam, minden egyes alkalommal elgondolkoztam, hogyan is lehettem ennyire szerencsés. Kevin aggódva vizslatta az arcomat.

– Jaj, megijesztettelek?

– Nem. Vagyis egy kicsit.

Felém nyúlt, és megsimította a kezem.

– Minden rendben van? – A tekintetemet kutatta, mire elkaptam a fejem, mivel biztos voltam benne, hogy leleplezem a titkomat. – Nem válaszoltál az üzijeimre.

– Sajnálom… csak… sok volt a dolgom. – Mielőtt még tovább kérdezgethetett volna, az egyik barátja megütögette a hátát, ahogy elhaladt mellettünk.

– Jössz Connerékhez?

– Még szép! – Kevin könyökpacsizott egyet a sráccal, majd visszafordult felém. – Mondtam már, hogy felvették Connert a floridai egyetemre? Quinn az Arizona Államira megy, Hudson meg a haditengerészethez. Mindenki cseszettül elmegy.

– Tudom, ilyen a végzős év. Kész rémálom.

Lefelé nézett, egy pillanatra düh tükröződött az arcán.

– Most akarod a képembe dörgölni ezt is? – kérdezte. Zavartan pislogtam, aztán eszembe jutott, hogy épp az új Brown egyetemes pulcsimat viseltem.

– Nem. A szüleim vették. Tudod, hogy nagyon izgatottak.

Játszani kezdett a cipzárammal, majd elmosolyodott.

– Még mindig megbukhatsz az érettségin, aztán jöhetsz velem a Missouri Államira. – Abban a percben én lettem ideges. Ezt már ezerszer megbeszéltük. Kibújtam a karjai közül.

– Mi lenne, ha nem…

Sajnálkozó arcot vágott.

– Jaj, ne már! Csak piszkáltalak. – Újra visszahúzott magához. – Mi a gond?

– Semmi. – Nem mondhattam el neki, főleg nem itt, a parkoló közepén, az évfolyamtársainkkal körülvéve, miközben tőlünk pár lépésnyire Mr. Contreras a forgalmat irányította. Az ilyen jellegű hírekhez nem ez volt a legmegfelelőbb környezet. Bár azt sem mondhatnám, hogy volt ötletem, hogyan is tálaljam ezt az egészet.

– Tudod, hogy csak piszkáltalak. És tudod, hogy minden hétvégén elmegyek majd Rhode Islandre, hogy meglátogassalak.

– Tudom.

– Imádom az én szexi, menő egyetemista csajomat – mondta játékos vigyorral. Nehezen lehetett ellenállni a vonzerejének, amitől csak összeszorult a szívem. Úgy éreztem, mindent el fogok rontani.

– Én is szeretlek – mondtam gépiesen. Képtelen voltam jókedvet tettetni.

– Biztosan? – nézett le rám, és tovább kutatta az arcomat.

– Igen. – Igyekeztem a lehető legtöbb lelkesedést csempészni a hangomba, reménykedtem, hogy erre később is emlékezni fog.

– Csak ez számít – vigyorgott elégedetten.

Reméltem is, de kételkedtem benne. Újra megcsókolt. De ahogy a szája találkozott az enyémmel, elmaradt az ismerős gyomorremegés, a belső csiklandozás. Ehelyett csak az ajkát, a fogait és a nyelvét éreztem teljes összevisszaságban. Túl ideges lettem. Csak azt a két rózsaszín csíkot láttam a lelki szemeim előtt.

– Ronnie, hagyd abba ezt az undorítóságot, és pattanj be a kocsiba! – Emily hangja hullámzott végig az udvaron. Eltoltam magam Kevintől, és futni kezdtem felé.

Csendben figyeltem a kockaépületek és gyorséttermek egymásutánját a kocsi koszos hátsó ablakából. Emily, Jocelyn és Kaylee voltak a legjobb barátaim elsős korom óta, és most épp elmerültek a telefonjukban. Mind a négyen ugyanabba a templomi közösségbe jártunk, és Mrs. Hennison furikázott minket kilencedik második hetétől kezdve, onnantól, hogy Joey Mitchell elővette a buszon a péniszét, és Jocelyn felé lóbálta. Joey-t nem sokkal később katonai iskolába küldték, de akkorra már szegény barátnőmet épp eléggé traumatizálta az eset. A szüleink úgy döntöttek, hogy az autó lesz a legbiztonságosabb megoldás.

Így alakult meg a kicsi csoportunk. Nekem addigra már volt jogsim, de kocsim nem, és egy kezemen meg tudtam számolni, hogy a szüleim hányszor adták kölcsön a sajátjukat. Ez már önmagában is meggyilkolhatta volna a közösségi életünket, de ennek tetejére jöttek még az emelt szintű órák, a vitacsoport, a tanulmányi versenyek és az iskolaújság. Szerencsére így, hogy Kevin volt a pasim, minden bulira hivatalosak lettünk. Nem voltunk a legmenőbbek a suliban, de mindenki tudta, kik is vagyunk. Most, hogy mindannyiunkat jó suliba vettek fel, végre kikerülhettünk ebből az unalmas, jelentéktelen kisvárosból. Persze, ha sikerül leérettségizni. És feltételezve, hogy… A gondolataim elkalandoztak a valóságtól, pedig szembe kellett néznem vele, ha továbbra is szerettem volna, hogy ősszel a keleti parti kollégiumba költözhessek.

Kaylee felnézett a telefonjáról.

– Minden oké. Apa beleegyezett, hogy áttegye a horgásztúrát.

Jocelyn elvigyorodott.

– Kiskutyaszemekkel néztél rá, és a szád is remegett, hogy meggyőzd?

– Tényekkel sikerült alátámasztanom az egészet. Közöltem, hogy minden évben arra használtuk a faházat, hogy tanuljunk, és ez lesz az utolsó alkalom, szóval ő nyugodtan várhat. Aztán sírtam egy kicsit. – A lányok felnevettek. Magolós hétvége. Teljesen kiment a fejemből. Minden évben az utolsó dolgozatok előtt együtt töltöttük az időt péntektől vasárnapig Kaylee apukájának horgászkabinjában, hogy tanuljunk. Eleinte mindig velünk tartott valakinek az anyukája, de tavaly már elengedtek minket egyedül. Jocelyn szülei még a kocsit is odaadták, ami lehet, nem volt a legjobb döntés, hiszen a barátnőm még alig tudott megmaradni a saját sávjában. Balra kanyarodás közben meg mindig bepánikolt. De valahogy sikerült odaérnünk egyben. Átnéztük a jegyzeteket, nagyon sok üdítőt ittunk, aztán nyálas romantikus filmekkel múlattuk az időt. Szuper volt.

Emily belém könyökölt.

– Biztos, hogy jól vagy?

Megdöbbenve néztem fel rá. Honnan tudta, hogy bajom van? Máshogy nézett ki az arcom? Lehet, hogy már elkezdtem hízni?

– Két éjszakát kell Kevin nélkül töltened – folytatta, mire azonnal ellazultam. Én voltam az egyetlen a csapatban, akinek volt pasija, és mindig cukkoltak miatta. De közben persze egyedül én voltam az is, akinek releváns infója volt a szexszel kapcsolatban, szóval azért nem piszkáltak halálra.

– Persze akár hozhatod is – mondta Kaylee ártatlanul.

– Mit gondolsz a poligámiáról? – kérdezte Emily.

– Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak segítene ellazulni egy kicsit a tanulás szüneteiben – vigyorgott Jocelyn, és vonogatta a szemöldökét.

– LÁNYOK! – szólt hátra Mrs. Hennison az első ülésről, mire mindannyian elkezdtek nevetni.

Éles dudaszó szakította át a vidámságot. Kinéztem az ablakon, és megláttam Bailey-t. Az egyik keze kilógott az ütött-kopott Camry ablakán, az ülése túlságosan is hátra volt döntve, és lazán intett felém.