Angyali Tervek

11. Fejezet

Andrew nézőpontja

– Viszlát jövő héten, Jane! – mondtam a titkárnőmnek, miután felvettem a kabátomat. Ő mosolyogva integetett felém; így köszönt el.

Ezen a pénteken kicsit korábban végeztem a szokásosnál, mert üzleti vacsorára voltam hivatalos. Egy fontos ügyféllel kellett találkoznom.

Amikor a lift leért a földszintre, kiléptem, és egyből a recepciósok széles mosolyával találtam szemben magam. Meg sem próbálták leplezni a csodálatukat irántam. Még ha köztudottan nős is voltam, biztos voltam benne, hogy bármelyikük azonnal igent mondott volna egy randi-ajánlatra.

Ahogy kiléptem, a hideg szél megcsapott. Az autó a bejáratnál állt, és a sofőr azonnal nyitotta az ajtót nekem, amint meglátott, hogy gyorsan be tudjak ülni.

A mint az autóban ültem, ő is sietve beszállt, és már indult is.

Kinéztem az ablakon, és teljesen elmerültem a gondolataimban. Mivel az üzlettársam jelezte, hogy a felesége is vele tart a vacsorára, én is jobbnak láttam, ha magammal viszem Scarlettet. Sosem kellett győzködni, élvezte, hogy az oldalamon jelenhet meg ismert és drága helyeken. Büszke volt arra, hogy egy ilyen befolyásos és gazdag férfinak volt a felesége. Bár a családja egyáltalán nem volt szegénynek mondható, társadalmi státusszal, és befolyással nem rendelkeztek. Lehet, ez is volt az oka annak, hogy Scarlett számára az én értékem teljes mértékben a vagyonomban és a befolyásomban volt mérhető.

Amikor megérkeztünk, a sofőr kinyitotta az autó ajtaját, majd jó estét kívánt.

Ahogy beléptem a lakásba, Nora üdvözölt:

– Üdv itthon, Mr. Maxwell. – Bólintottam válaszul. – Hol van Grace? – Kérdeztem, de mielőtt Nora válaszolt volna, megkaptam a választ, ugyanis a kicsi lányom már rohant is felém.

– Apu! – kiáltotta, miközben felvettem és megpusziltam az arcát.

– Korán hazajöttél, – mondta.

– Nem örülsz, hogy itthon vagyok? – Kérdeztem, és meg sem próbáltam titkolni a csalódottságom, de Grace csak vigyorgott rám.

– Persze, hogy örülök – válaszolta.

– Mi volt ma az iskolában? – kérdeztem, miközben engedtem, hogy kicsússzon a karjaimból, és a saját lábára álljon.

– Jó volt; a háziállatokról beszélgettünk sokat.

– Háziállatokról? – kérdeztem vissza, miközben átadtam Norának a kabátomat.

– Igen. – Helyeselt.

Levettem a cipőmet, aztán épphogy megfogtam a kezét, már húzott is be a nappaliba. Meg sem álltunk a kanapéig, és csak amikor leültünk vettem észre, hogy a kicsikém nagyon szeretne tőlem megkérdezni valamit.

– Apu, kaphatok egy kiskutyát? Sok iskolatársamnak van, és olyan aranyosak.

– Nem! Már mondtam. Hányszor kell még elmondanom? – Scarlett éles hangja mindkettőnket az ajtó felé fordított, és néztük, ahogy beront a nappaliba csupán egy köntöst, és egy törölközőt viselve a fején.

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod. Szerinted apád szava többet ér, mint az enyém? – kérdezte mérgesen, és én egyből dühös lettem, amint a kicsi lányomra pillantottam. Szomorú lett, és én ki nem állhattam így látni őt.

– Gracey, nem kaptál ma leckét? – Kérdeztem.

– De igen – válaszolta szomorúan; és a szívem szakadt meg, amikor észrevettem, hogy mindjárt elsírja magát.

– Akkor mi lenne, ha most visszamennél a szobádba, és megcsinálnád a leckéd Emilyvel? Én pedig nemsokára csatlakozom hozzád, csak előbb beszélek anyuval.

– Nem arról volt szó, hogy vacsorázni megyünk ma este? – vágott közbe Scarlett.

– A tekintetemmel próbáltam demonstrálni, mekkora dühöt érzek iránta abban a pillanatban, majd Gracehez fordultam.

– Pár perc múlva ott leszek, rendben?

Grace bólintott, felállt, és lehajtott fejjel kisétált a nappaliból. Miután úgy gondoltam, hogy elég messze van tőlünk, Scarletthez fordultam.

– Mi a fenének kell ezt csinálnod? – kérdeztem.

Vett egy mély lélegzetet, de mielőtt válaszolhatott volna, Nora belépett a nappaliba, kezében egy tálca, amin egy üveg Martini, egy pohár és oliva bogyó volt. Scarlett még egy köszönömöt sem mondott neki. Egészen addig csendben maradt, amíg Nora le nem tette a tálcát, és el nem hagyta a nappalit.

– Azt mondtad, hogy ez a vacsora nagyon fontos, egy fontos üzleti partnerrel. Gondolom, nem

akarsz elkésni egy ötéves házi feladata miatt. – morogta, miközben töltött magának egy pohár italt.

– Nem akarok elkésni, és nem is fogok elkésni, még akkor sem, ha egy kis időt töltök a lányommal. De még egyszer nem akarom meghallani, hogy így beszélsz velem a gyerek előtt.

Először döbbenten nézett rám, majd elnevette magát.

– Miből gondolod, hogy parancsolhatsz nekem? – kérdezte, majd kiitta a pohár tartalmát, mielőtt újra megtöltötte azt.

– Abból, hogy itt a kettőnk gyermekéről van szó. Nagyra értékelném, ha legközelebb előbb velem beszélnéd meg, hogy mit kért, mielőtt összetöröd a szívét.

– Egy kutya büdös, és mindent megrág. – mondta, majd a szőnyegre mutatott.

– Csak ez a szőnyeg egy vagyonba került, és nem hagyom, hogy egy koszos kis vakarcs összepisilje.

Keserűen felnevettem, majd felálltam.

– Igen, egy kutya nem piszkíthatja össze a szőnyeget, de egy jött-ment ismerősöd lehányhatja.

Természetesen ezért a mondatért a szokásos gyilkos pillantást kaptam válaszul, de nem érdekelt, hiszen elegem volt. Tudtam, hogy ha maradok, Scarlett veszekedést fog kezdeményezni, ezért egy hang nélkül kisétáltam a szobából, és meg sem álltam Grace szobájáig.

Szegény kicsikém a kanapén sírdogált; Emily próbálta megnyugtatni.

– Magukra hagyom önöket! – mondta Emily, mielőtt kiment a szobából.

Leültem Grace mellé, és megsimogattam az arcát.

– Ne szomorkodj, kicsim!

– De nagyon szeretnék egy kiskutyát, – szipogta, majd hozzám bújt.

– Mi van, ha azt mondom, hogy kaphatsz egyet? – Kérdeztem, mire felnézett rám.

– De anya nem engedi meg.

– Talán meg tudom győzni.

Reménnyel telve nézett rám.

– Megtennéd?

– Megteszem, amit tudok, rendben?

Apró ajkai mosolyra húzódtak, és szorosan átölelt. Megpusziltam a feje búbját, mielőtt elengedett.

– Igaz, hogy most el kell menned? – kérdezte.

Felsóhajtottam.

– Igen, drágám, sajnálom, de még van egy kis dolgom. Holnap azonban szabad vagyok, és megígérem, hogy csinálunk valamit együtt. Oké?

Megtörölte a kis szemeit, és bólintott.

– Az jó lesz. – Mondta.

Megpusziltam a homlokát.

– Állj neki a házi feladatnak! Én elkészülök, de mielőtt elmegyünk még benézek, rendben?

Bólintott, majd odasétált a kis íróasztalához. Keserédes mosollyal hagytam el a szobáját, és amint kiléptem, Emilyre pillantottam, aki kint várt a folyosón egy kanapén ülve.

– Sikerült megnyugtatni? – kérdezte, őszinte aggodalommal.

– Azt hiszem, igen. – válaszoltam, Emily pedig szomorúan mosolygott rám.

– Ön mindig meg tudja őt nyugtatni – mondta, mielőtt felállt, majd visszasétált a szobába. Jól esett, amit mondott, de nem tudtam nem arra gondolni, hogy milyen jó lenne, ha Gracenek lehetne egy törődő és szerető anyja.

Egy mély sóhaj után azonban a hálószobánk felé vettem az irányt, és bementem a fürdőszobába, hogy elkészülhessek.