A csütörtöki nyomozóklub

1.

1.Joyce

Mi lenne, ha Elizabethtel kezdenénk? És majd meglátjuk, hova jutunk.

Nyilván tudtam, hogy kicsoda. Itt mindenki ismeri Elizabethet. Övé az egyik háromszobás lakás Larkin Courtban. Ott a sarkon, amelyiknek fával burkolt terasza van. Ja, és az egyik kvízjátékban egy csapatba kerültem Stephennel, aki több okból kifolyólag Elizabeth harmadik férje.

Egyszer ebéd közben – ez két-három hónapja történt, és egészen biztosan egy hétfői napon, mivel aznap pásztorpite volt – Elizabeth odajött hozzám, és azt mondta, hogy látja ugyan, hogy eszem, de ha nem zavar, kérdezne tőlem valamit a szúrt sebekről.

Azt feleltem, dehogy zavar, kérdezzen csak nyugodtan, vagy valami ilyesmit. Jobb, ha előre leszögezem, hogy nem fogok mindenre pontosan emlékezni. Elizabeth ekkor előhúzott egy barna borítékot, amelyben néhány gépelt papírlap és a széléből ítélve pár régi fénykép lapult. Egyből a lényegre tért.

Arra kért, képzeljem el, hogy leszúrtak egy lányt. Megkérdeztem tőle, hogy milyen késsel szúrták le, Elizabeth pedig azt válaszolta, hogy feltehetően egy rendes konyhakéssel. Mint amit a John Lewisban árulnak. Ezt nem mondta, csak én ilyen kést képzeltem magam elé. Elizabeth azzal folytatta, hogy képzeljem el, hogy ezt a lányt három-négy szúrással mellkason szúrták, alig valamivel a szegycsontja alatt. Ki-be, ki-be, durván, de anélkül, hogy a szúrás artériát ért volna. Elizabeth viszonylag halkan beszélt, elvégre mégiscsak az étkezőben voltunk, mindenki az ebédjét fogyasztotta körülöttünk, és Elizabeth tudja, hol a határ.

Na szóval, magam elé képzeltem a szúrt sebeket, Elizabeth pedig megkérdezte tőlem, mennyi időbe telik, mire elvérzik a lány.

Ja igen, azt hiszem, említenem kellett volna, hogy éveken keresztül ápolóként dolgoztam, különben fogalmuk se lenne arról, hogy minek kérdezget engem ilyesmiről Elizabeth. Valahonnan tudnia kellett, mivel Elizabeth mindent tud. A lényeg, hogy ezért kérdezett tőlem ilyeneket. Most biztos azon gondolkodnak, mi a frászra akarok kilyukadni. Esküszöm, bele fogok jönni az írásba.

Emlékszem, hogy megtöröltem a számat, mielőtt válaszoltam volna, ahogy a tévében szokták. Próbálják ki, okosabbnak fognak tűnni tőle. Megkérdeztem, hány kiló volt a lány.

Elizabeth kikereste az információt a mappájából, végigfuttatta az ujjbegyét a sorokon, és felolvasta, hogy a lány negyvenhat kiló volt. Ezen a ponton mindketten elakadtunk, mert egyikünk se volt biztos benne, hogy pontosan mennyi is negyvenhat kiló stone-ban számolva. Fejben nagyjából huszonháromra saccoltam. Kettő az egyhez – ebből indultam ki. De amint eszembe jutott, elfogott a gyanú, hogy valószínűleg összekevertem a centiméterrel meg a hüvelykkel.

Elizabeth tudtomra adta, hogy a lány egészen biztosan nem huszonhárom, mivel volt egy képe a holttestéről a mappában. Rábökött a dossziéra, majd hátrafordult a többiek felé, és fennhangon ezt mondta: „Volna szíves valaki megkérdezni Bernardtól, mennyi is pontosan negyvenhat kiló?”

Bernard mindig egyedül ül az egyik kisebb asztalnál, a lehető legközelebb a teraszhoz. Ez a nyolcas asztal. Ez mondjuk lényegtelen, de azért mesélek egy kicsit Bernardról.

Bernard Cottle nagyon kedves volt hozzám, amikor Coopers Chase-be költöztem. Hozott nekem egy klematiszdugványt, és elmagyarázta a szelektív hulladékgyűjtés rendjét. Itt négy különböző színű kuka van. El tudják képzelni? Bernardnak köszönhetően már tudom, hogy a zöld az üvegeknek van, a kék a kartonnak meg a papírnak. Ami pedig a pirosat meg a feketét illeti, nos, pusztán találgatni tudok, akárcsak maguk. Amikor körbejártam Coopers Chase-t, mindenféle szemetet láttam bennük. Egyszer valaki egy faxgépet rakott az egyikbe.

Bernard tanított az egyetemen, valamelyik természettudományos tanszéken, és a világ minden táján dolgozott, Dubajban is, még azelőtt, hogy bárki hallott volna Dubajról. Nem hazudtolta meg magát, öltönyben és nyakkendőben ebédelt, de azért a Daily Expresst olvasta. Mary a Ruskin Courtról a szomszédos asztalnál ült, magára vonta Bernard figyelmét, és megkérdezte tőle, hogy hány stone-nak felel meg negyvenhat kiló, ha átszámítjuk.

Bernard bólintott, majd odakiáltotta Elizabethnek:

– Hét egész háromtized, meg még egy kicsi.

Szóval Bernard ilyen.

Elizabeth megköszönte neki, azt mondta, stimmel, Bernard pedig folytatta a keresztrejtvényfejtést. Később utánanéztem a hüvelyknek és a centiméternek, és ebben legalább nem tévedtem.

Elizabeth visszatért az eredeti kérdéséhez: Mennyi ideig tartott, amíg a lány, akit leszúrtak a konyhakéssel, elvérzett? Úgy saccoltam, hogy nagyjából háromnegyed óráig, ha egyedül volt.

– Úgy van, Joyce – mondta Elizabeth, majd egy újabb kérdéssel folytatta. – Mi van, ha valaki ellátta a lány sebeit? Nem orvos, hanem bárki, aki össze tud varrni egy sebet. Például olyasvalaki, aki a seregben szolgált.

Rengeteg szúrt sebet láttam életem során. A munkám nem csak kibicsaklott bokákból állt. Ezért egyből rávágtam, hogy ez esetben nem halt volna meg. Tényleg nem. Ez nem azt jelenti, hogy csupa móka és kacagás lett volna számára a dolog, de könnyen össze lehetett volna varrni.

Elizabeth mindvégig bólogatott, majd közölte velem, hogy pontosan ugyanezt mondta ő is Ibrahimnak, akit ekkor még nem ismertem. Mint mondtam, mindez pár hónappal ezelőtt történt.

Elizabeth szerint egyáltalán nem volt tiszta ügy, és szerinte a barátja végzett a lánnyal. Tisztában vagyok vele, hogy ez most is gyakran megtörténik. Sokat olvasni róla.

Mielőtt ideköltöztem, talán meglepőnek találtam volna ezt a beszélgetést, de ha az ember megismeri azokat, akik itt laknak, rájön, hogy errefelé ez teljesen megszokott. Múlt héten összeismerkedtem a mentás-csokis kekszes fagyi feltalálójával, legalábbis ezt mondta nekem a fickó. Nem igazán tudom a módját, hogyan járhatnék utána annak, hogy valóban igazat mondott-e.

Örültem, hogy a magam szerény módján segíthettem Elizabethnek, ezért úgy döntöttem, cserébe én is kérek tőle valamit. Megkérdeztem, vethetnék-e egy pillantást a holttestre. Csupán szakmai kíváncsiságból.

Elizabeth arca felragyogott, éppen úgy, ahogy az itt lakóké szokott, ha valaki kíváncsi az unokájuk diplomaosztóján készült képekre. Kihúzott egy A4-es méretű fénymásolatot a dossziéból, majd arccal lefelé elém csúsztatta, azzal, hogy nyugodtan tartsam meg, több másolatuk is van belőle.

Megköszöntem neki, mire azt felelte, hogy igazán nincs mit, aztán hozzátette, hogy megengednék-e neki egy utolsó kérdést.

Azt mondtam, természetesen.

Elizabeth ekkor azt kérdezte tőlem:

– Ráérsz csütörtökönként?

Ha hiszik, ha nem, ekkor hallottam először a csütörtöki klubról.