Zsivago doktor

Chapter 2

1 / Mentek és mentek és énekelték a Nyugodjék békében-t, és amikor megálltak, úgy tetszett, hogy a lábak, a lovak, a szélpatakok makacsul tovább éneklik. A járókelők félreálltak a menet útjából, számolgatták a koszorúkat, keresztet vetettek. Kíváncsiak nyomultak be a processzióba, kérdezgették:

– Kit temetnek?

– Zsivagót – felelték nekik.

– Aha. Akkor már érthető.

– De nem a férfit. Az asszonyt.

– Mindegy az. Isten nyugosztalja! Nagy temetés.

Elvillantak az utolsó, rövid, megmásíthatatlan pillanatok.

Földnek és teremtésnek ura, mindenségnek és minden eleveneknek ura. A pap keresztelő mozdulattal egy marék földet dobott Marija Nyikolajevnára. Rázendítettek a Szentekkel nyugszom el-re. Hátborzongató sürgölődés támadt. Becsukták a koporsót, beszögezték, eresztették lefelé. Feldübörgött a göröngyeső, ahogy négy lapáttal sietősen hantolták be a sírt. Kis halom nőtt rajta. Arra felállt egy tízéves kisfiú.

Csak az az eltompultság és érzéketlenség, amely a nagy temetések vége felé rátelepszik a gyászolókra, csak az kápráztathatta elébük, hogy a kisfiú beszédet akar mondani anyja sírjánál.

Felemelte a fejét, üres tekintettel körbepillantott a magaslatról az őszies üres telkeken és a kolostor kupoláin. Arca, pisze orra elfintorodott. Kinyújtotta a nyakát. Ha egy farkaskölyök emeli fel a fejét ezzel a mozdulattal, nyilvánvaló, hogy mindjárt felvonít. A kisfiú az arcára csapta mind a két kezét, és felzokogott. A feléje szálló felleg a megeredő hideg zápor nedves korbácsával verte a kezét és az arcát. Odament egy ember a sírhoz ráncos, szűk ujjú fekete ruhában. A megboldogult fivére volt az, a síró kisfiú nagybátyja, Nyikolaj Nyikolajevics Vegyenyapin, a kiugrott pap. Odament a kisfiúhoz, és elvitte a temetőből.

2 / A kolostor egyik cellájában éjszakáztak, még a régi ismeretségre való tekintettel fogadták be a nagybácsit. Mária Oltalma előestéje volt. A nagybácsi és a kisfiú másnap messzi útra készült, délnek, a Volga-mellék egyik kormányzósági városába, ahol Nyikolaj atya a vidék haladó lapjának munkatársa volt. A vonatjegyet már megvették, a holmijuk összecsomagolva a cellában. A szomszédos állomásról besodorta a szél a távolban tolató mozdonyok sírós füttyét.

Estére erősen lehűlt a levegő. A két ablak, amely egy szinten volt a földdel, a sárgaakác-bokrokkal imitt-amott beültetett silányacska veteményeskert egy darabjára nézett, a kocsiút fagyos pocsolyáira és a temetőnek arra a zugára, ahol aznap Marija Nyikolajevnát eltemették. Nem volt egyéb a veteményesben, csak egypár hideg kékítette színjátszó káposztasor. A lombjuk fosztott akácbokrok tekeregtek a szélrohamokban, mint a dühöngő őrültek, és le-lefeküdtek az útra.

Éjjel Jura arra ébredt, hogy kopognak az ablakon. A sötét cellát természetfölötti fehér, rebegő fény világította meg. Jura egy szál ingben az ablakhoz szaladt, és a hideg üvegre tapasztotta az arcát.

Odakinn se út, se temető, se veteményeskert. Az udvaron szélvész tombolt, füstölt a hó. Mintha meglátta volna Jurát a förgeteg, s tudatára ébredve a maga félelmességének, élvezné a hatását. Fütyült és süvített, és minden módon igyekezett magára vonni Jura figyelmét. Az égből végtelen végekben pergett-görgött a fehér kelme a földre, és beborította szemfedővel. Egyedül volt a világon a hóvihar, vetélytárs nélkül.

Mikor Jura leszállt az ablakdeszkáról, az volt az első ösztöne, hogy felöltözik, kiszalad az utcára, és tesz valamit. Hol az rémítette, hogy a kolostor káposztáját belepi a hó, és nem ássák ki, hol meg hogy odakinn a mezőn betemeti anyját, és nem lesz ereje ellene szegülni, hogy mind mélyebbre ne menjen a földbe, mind távolabbra őtőle.

Megint sírással végződött a dolog. Fölébredt a nagybácsi, Jézusról beszélt neki, vigasztalta, majd ásított, odament az ablakhoz, és eltűnődött. Öltözködni kezdtek. Virradt.

3 / Míg anyja élt, Jura nem tudta, hogy apja rég elhagyta őket, utazgat, szibériai meg külföldi városokban mulatozik, kicsapongó életet él, és rég elverte, elherdálta milliós vagyonukat. Jurának mindig mondtak valamit; hol azt, hogy Péterváron van, hol meg hogy valamelyik vásáron, többnyire az irbitin.

Azután pedig mindig is beteges anyja tüdőbajos lett. Attól fogva Dél-Franciaországba meg Észak-Olaszországba járt gyógyulni; Jura kétszer is elkísérte. Ilyen rendetlenül és állandó rejtélyek közepette telt Jura gyerekélete, volt úgy, hogy sokszor cserélődő idegenek vigyáztak rá. Hozzászokott ezekhez a változásokhoz, és az örökös zűrzavar állapotában apja távollétén se csodálkozott.

Kicsi fiú korában még tanúja lehetett annak az időnek, mikor a legkülönbözőbb dolgokat hívták azon a néven, amit ő viselt.

Volt Zsivago-manufaktúra, Zsivago-bank, voltak Zsivago-házak, volt nyakkendőkötési mód, amihez Zsivago-nyakkendőtű illett, sőt egy Zsivago nevű kerek, édes sütemény is, olyasmi, mint a rumos bomba, és egy időben oda lehetett vetni a konfliskocsisnak, hogy „Zsivagóékhoz”, mintha csak azt mondanánk, hogy az isten háta mögé, és már röpített is a szán hetedhét határon túlra. Körös-körül csendes park. A fenyőfák csüngő ágairól zúzmarát hullajtottak a letelepedő varjak. Messzire elhallatszott a károgásuk, harsány volt, mint a faág reccsenése. A nyiladék mögötti új épületek felől fajkutyák ugráltak át az úton. Amott fények gyúltak. Esteledett.

Hirtelen széthullott az egész. Elszegényedtek.

4 / 1903 nyarán Jura meg a nagybátyja kétlovas utazókocsin mentek a földeken át Dupljankába, Kologrivov, a selyemfonó gyáros és nagy művészetpártoló birtokára, Ivan Ivanovics Voszkobojnyikovhoz, a hasznos ismeretek népszerűsítőjéhez és pedagógushoz.

Kazanyi Boldogasszony volt, augusztus 15-e, aratás kellős közepe. Az ebédidő vagy az ünnep volt-e az oka, de egy lelket se lehetett látni a mezőn. Perzselte a nap a felibe levágott rendeket, mintha félig leborotvált fegyenctarkók lettek volna. Madarak köröztek a mező felett. A búza, lecsüggesztve kalászát, húrrá feszült a rezdületlen szélcsendben, vagy keresztekbe halmozódott távol az úttól, s ha az ember sokáig nézte, a búzaszárak mozgó alakokká változtak, mintha földmérők járnának a látóhatár alján, és jegyezgetnének.

– Hát ez meg kié – kérdezte Nyikolaj Nyikolajevics Pavelt, a kiadóhivatal mindenesét és őrét, aki oldalvást, görbén és egyik lábát a másikra rakosgatva ült a bakon, annak jeléül, hogy ő nem igazi kocsis, nem hivatásból hajt –, kié, a földesúré vagy a parasztoké?

– Ez urasági – felelte Pavel, és rágyújtott –, amaz meg – bökött a hatalmas ostorral a másik oldalra hosszú szünet után, miután tüzet csiholt, és jól mellre szívta a füstöt – az övüké. Alusztok, he? – Minduntalan rákiáltott a lovakra, folyton rásandarítva a farkukra meg a farukra, mint mozdonyvezető a manométerre.

De a lovak úgy húztak, mint a világ összes lova, vagyis a rudas becsületes természetének veleszületett jóhiszeműségével futott, a lógóst pedig a hozzá nem értő cégéres semmittevőnek láthatta, amely csak ahhoz ért, hogy hattyúként ívbe görbülve guggolóstáncot járjon a szökelléseitől rázkódó csengettyűk hangjára.

Nyikolaj Nyikolajevics a földkérdésről szóló könyvének a levonatát vitte Voszkobojnyikovnak, mert a cenzúra fokozódó nyomására a kiadó kérte, hogy vizsgálja felül a szövegét.

– Zsiványkodik a nép a járásban – mondta Nyikolaj Nyikolajevics. – A panykovói járásban megöltek egy kupecet, felgyújtották a zemsztvo elnökének a méntelepét. Teneked mi a véleményed? Mit beszélnek nálatok a faluban?

De kiderült, hogy Pavel még annál a cenzornál is sötétebben látja ezeket a dolgokat, aki béklyót vetett a Voszkobojnyikov agrárszenvedélyére.

– Hogy mit beszélnek? Szabadjára engedték a népet. Elkanászkodnak, azt mondják. A mifélénkkel nem lehet ám! Adj a parasztnak szabadságot, aztán már ölik is egymást minálunk, bizony isten. Alusztok, he?

Másodszor utazott Dupljankába nagybácsi és unokaöcs. Jura azt hitte, emlékszik az útra, s valahányszor széltében nyílt előttük a mező, és elölről és hátulról vékony erdőkaréj fogta közre, Jurának úgy rémlett, hogy ráismer arra a helyre, ahol jobbra kanyarodik az út, s a fordulónál feltűnik, majd egy perc múlva eltűnik a Kologrivov-birtok tízversztás panorámája, a távolban csillogó folyó és a túlpartján futó vasút. De mindig csalódott. Mezők jöttek a mezők után. Újra és újra erdő fogta közre őket. Ezeknek a tág tereknek a váltakozása nagy röptű gondolatokat sugallt. Álmodozni, a jövőre gondolni vágyott az ember.

Még egy könyv se volt megírva, amely később dicsőséget hozott Nyikolaj Nyikolajevicsnek. De a gondolatai már kialakultak. Nem is tudta, milyen közel az ideje.

Az akkori irodalmárok, egyetemi tanárok és forradalmár filozófusok körében hamarosan megjelenik ez az ember, akinek gondolatait valamennyi tárgyuk foglalkoztatja, de a terminológián kívül semmi köze hozzájuk, ők mind egy-egy nyájban, valamilyen dogmához ragaszkodtak, és megelégedtek a látszatokkal, Nyikolaj atya pedig pap volt, átesett a tolsztojánusságon és a forradalmon, és egyre tovább haladt. Szomjúhozta a szárnyalóan tárgyias gondolatot, amely nem-képmutatóan kirajzolná mozgásával a valóban más utat, valamit megjobbítana a világon, s akár egy gyermek vagy tudatlan ember is érzékelhetné, mint a villám lobbanását vagy a tovagörgő mennydörgést. Szomjúhozta az újat.

Jura jól érezte magát a nagybátyjával. Hasonlított anyjára. Éppolyan szabad ember volt, éppúgy nem volt előítélete semmi szokatlannal szemben. Éppúgy megvolt benne az a nemes érzés, hogy egyenlőnek érezte magát minden teremtett lélekkel. Ő is, akárcsak édesanyja, első pillantásra megértett mindent, és meg tudta fogalmazni gondolatait abban az alakban, ahogy az első pillanatban az eszébe jutottak, míg még elevenek voltak, és nem kopott meg az értelmük.

Jura örült, hogy nagybátyja magával vitte Dupljankába. Nagyon szép hely volt, a festői táj is anyjára emlékeztette, ő is szerette a természetet, és gyakran vitte sétálni Jurát. Azonkívül Jura annak is örült, hogy viszontláthatja Nyika Dudorovot, a Voszkobojnyikovnál lakó gimnazistát, aki biztosan lenézte őt, hiszen két évvel idősebb volt nála, és úgy köszönt, hogy erősen lefelé rántotta a másik ember kezét, és olyan mélyen meghajtotta a fejét, hogy haja a homlokába hullott, az arcát is félig eltakarva.

5 / – A pauperizmus kérdésének létfontosságú idegeként – olvasta Nyikolaj Nyikolajevics a javított kéziratot.

– Azt hiszem, jobb úgy, hogy lényegeként – szólalt meg Ivan Ivanovics, és bevezette a korrektúrába a szükséges javítást.

Az üvegezett veranda félhomályában dolgoztak. Derengő öntözőkannák, kerti szerszámok állingáltak összevissza. Egy törött szék hátán esőköpeny. A sarokban gumicsizma, szára a földig csüng, rászáradt a sár.

– Pedig a halálozási és születési statisztika azt bizonyítja – diktálta Nyikolaj Nyikolajevics.

– Ide kell tenni a felmérés évét – mondta Ivan Ivanovics, és beírta.

A verandát könnyű szél járta. A levonat lapjain gránitdarabok voltak, hogy el ne repüljenek.

Mikor végeztek, Nyikolaj Nyikolajevicsnek egyszerre sietős lett.

– Jön a vihar. Szedelőzködni kell.

– Szó se lehet róla. Nem eresztem. Még csak most fogunk teázni.

– Estére feltétlenül a városban kell lennem.

– Még mit nem! Hallani se akarok róla.

A kis előkertből odahúzódott az égő szamovár szaga, elnyomta a dohány és a heliotrop illatát. A melléképületből oda vitték át a tejfelt, gyümölcsöt, túrós bélest. Hírül hozták, hogy Pavel lement fürödni a folyóra, és a lovakat is levitte úsztatni.

Nyikolaj Nyikolajevics kénytelen volt beadni a derekát.

– Gyerünk ki a partfal tetejére, elüldögélünk a padon, míg megterítenek a teához! – javasolta Ivan Ivanovics.

Ivan Ivanovics a barátság jogán két szobát lakott a gazdag Kologrivovnál, a tiszttartó házában. Ez a házikó meg a hozzá tartozó kiskert a park egy sötét, elhanyagolt zugában húzódott meg, ott, ahol a kocsibejáró régi, félköríves fasora is volt. Sűrű fű verte fel a fasort. Most már nem jártak arra kocsik, csak a földet meg az építkezési hulladékot szállították rajta a szakadékba, amelyet törmeléktemetőnek használtak. Maga a haladó gondolkodású milliomos, a forradalom híve, Kologrivov épp külföldön tartózkodott a feleségével. A birtokon csak a lányai voltak, Nagya meg Lipa, a nevelőnőjükkel meg kis létszámú cselédséggel.

Sűrű feketebangita élősövény választotta el a tiszttartó kiskertjét a park többi részétől, a tavacskáktól, tisztásoktól és az udvarháztól. Ivan Ivanovics és Nyikolaj Nyikolajevics kívülről kerülte meg a bozótot, és ahogy mentek, egyenlő távolságokra egymástól és egyenlő nagyságú rajokban rebbentek fel a bangita közt hemzsegő verebek. Úgy megtöltötték egyenletes zajjal a sövényt, mintha csőben víz folyt volna Ivan Ivanovics és Nyikolaj Nyikolajevics mellett.

Elhaladtak az üvegház, a kertészlak és valami ismeretlen eredetű kőrom mellett. A beszélgetés a tudomány és az irodalom új fiatal tehetségeire terelődött.

– Akadnak tehetséges emberek – mondta Nyikolaj Nyikolajevics. – Csak most nagyon divatoznak a különféle körök meg egyesületek. A nyájösztön a tehetségtelenség menedéke, mindegy, hogy kire esküszik, Szolovjovra vagy Kantra vagy Marxra. Az igazságot csak egymaga keresheti az ember, és csak úgy, ha szakít mindenkivel, aki elégtelenül szereti. Van-e bármi a világon, ami méltó a hűségre? Nem sok. Én úgy vélem, hogy a halhatatlansághoz kell hűnek lenni, amely csak az élet másik, jóllehet kissé magasabb szintű neve. A halhatatlansághoz kell hűnek maradni, Jézushoz kell hűnek lenni, ó, hát ráncolja a homlokát, boldogtalan! Megint nem ért egy árva szót se!

– I-igen – nyefegte Ivan Ivanovics, a lenszőke szatírszakállú, vékony mitugrász; olyan volt, mint egy Lincoln korabeli amerikai (folyton marokra fogta a szakállát, és a szája sarkával elkapdosta). – Én természetesen hallgatok. Hiszen tudja, hogy nekem egész más a felfogásom ezekről a dolgokról. Erről jut eszembe. Mondja már el, hogy közösítették ki! Már rég meg akartam kérdezni. Netán megijedt? Kiátkozták, mi?

– Minek térnénk el a tárgytól? Különben, miért ne. Hogy kiátkoztak-e? Nem, manapság nem átkozódnak. Voltak kellemetlenségeim, lesznek következményei is. Például sokáig nem vállalhatok állami állást. Nem mehetek egyik fővárosba se. De hát ez semmiség. Térjünk vissza beszélgetésünk tárgyára! Azt mondtam, hűnek kell lennünk Jézushoz. Meg is magyarázom. Maga nem érti meg, hogy lehet valaki ateista, lehetséges, hogy nem tudja, van-e Isten, és mi végre, és mégis tudja, hogy az ember nem a természetben él, hanem a történelemben, és hogy azt pedig a mai felfogás szerint Jézus alkotta, és az evangéliumban van az elméleti alapja. De mi hát a történelem? Annak a sokszázados munkának a rendszerbe foglalása, amely a halálnak és a halál majdani legyőzésének következetes megismerésére irányul. Ez a célja a matematikai végtelen és az elektromágneses hullámok felfedezésének, ezért írják a szimfóniákat. Ebben az irányban csak bizonyos lendülettel lehet előrehaladni. Ezekhez a felfedezésekhez lelki felszerelés kell. Az evangéliumban megvannak hozzá a kellékek, íme. Először is a felebaráti szeretet, az élő energiának ez a legmagasabb rendű alakja, amely betölti az ember szívét, és kiáradni, adakozni törekszik, aztán a mai ember fő alkotórészei, amelyek nélkül el se képzelhető, nevezetesen a szabad személyiség eszméje és az életnek mint áldozatnak a felfogása. Gondolja el, hogy ez mind ez ideig is roppant új dolog. Az ókoriaknak ebben az értelemben nem volt történelmük. Ott kegyetlen, ragyaverte Caligulák vérmes ocsmánysága volt, akik nem is gyanították, hogy minden elnyomó tehetségtelen. Ott bronzszobrok és márványoszlopok kérkedő, halott örökkévalósága volt. Századok és nemzedékek csak Krisztus után lélegeztek fel. Csak őutána, az utókorban kezdődött el az élet, és az ember már nem az útfélen, a kerítés tövében hal meg, hanem otthon, a történelemben, a halál lebírásának lázas munkája közepette, maga is ennek a munkának áldozva fel magát. Na, hát megizzasztott, ami azt illeti! De beszélhetsz ennek!

– Metafizika, barátom! Ettől engem eltiltott az orvos, nem veszi be a gyomrom.

– Nahát, jól van. Hagyjuk! Boldog ember! Úgy ránéztiből nem mondaná az ember. Él és nem érez.

Fájt a szemnek a folyó csillogása. Behorpadt, kidomborodott a napon, vaslemezragyogással. Egyszer csak ráncokba gyűrődött. Lovakkal, szekerekkel, parasztokkal megrakott nehéz komp indult az innenső partról a túlsóra.

– Még csak öt óra múlt, gondolja meg! – szólt Ivan Ivanovics. – Látja, itt a szizranyi gyors. Öt óra valahány perckor jár erre.

Takaros sárga-kék vonat szaladt messze a síkságon jobb felől bal felé, nagyon megkisebbítette a távolság. Hirtelen azt látják, hogy megáll. Fehér gőzgomolyok szökkentek a mozdony fölé. Hamarosan izgatott füttyei is hozzájuk értek.

– Furcsa – szólalt meg Voszkobojnyikov. – Valami baj van. Semmi oka rá, hogy megálljon a mocsárban. Történt valami. Na, gyerünk teázni!

6 / Nyikát se a kertben, se a házban nem találták. Jura rájött, hogy előlük bujkál, unatkozik velük, Jura nem hozzá való. A bácsi meg Ivan Ivanovics a verandára mentek dolgozni, tőlük ténfereghetett Jura céltalanul a ház körül.

Itt minden olyan csodálatos volt! Percenként felhangzott a sárgarigó háromhangú, tiszta füttyfutama, szünetekkel, hogy a telt hang, amely mintha sípból kúszna elő, az utolsó cseppig beleszivárogjon a tájba. A levegőben rekedt, eltévedt virágszagot szilárdan a virágágyakhoz szegezte a hőség. Mennyire emlékeztette Antibes-ra és Bordigherára! Jura egyre csak forgott, hol jobbra, hol balra. A tisztások felett auditív káprázatként függött a mama hangjának kísértete, a madarak és a zümmögő méhek dallamos beszédéből zengett Jura fülébe. Jura össze-összerezzent, minduntalan úgy rémlett neki, hogy anyja szólítja, és hívja valahová.

A szakadék széléhez ment, és mászni kezdett lefelé. A szakadék partját borító ritka, világos erdőből leereszkedett az alján burjánzó égeresbe.

Itt nyirkos homály volt, kidőlt fa, hullott gyümölcs, kevés virág, és az ízelt zsurlószárak hasonlítottak azokra az egyiptomi díszítésű pálcákra, pásztorbotokra, amilyenek az ő képes bibliájában voltak.

Jura egyre jobban elszomorodott. Sírhatnékja volt. Térdre roskadt, és sírva fakadt.

– Isten angyala – imádkozott –, szent őrangyalom, erősítsd meg elmémet, vezess az igaz útra, és mondd meg mamának, hogy jó nekem itt, ne aggódjon! Istenem, ha van túlvilági élet, tedd mamát a paradicsomba, ahol a szentek és Mária arca fényeskedik, mint az égi nap. Mama olyan jó volt, nem lehet az, hogy ő bűnös legyen, könyörülj rajta, Uram, tedd, hogy ne szenvedjen! Mama! – szívet tépő bánatában hívta le az égből, akit Isten nemrég fogadott be szent szolgálói közé, és egyszer csak nem bírta tovább, elterült a földön, elvesztette az eszméletét.

Nem sokáig feküdt eszméletlenül. Mikor felocsúdott, hallotta, hogy nagybátyja hívja odafentről. Válaszolt, és elindult felfelé. Hirtelen eszébe jutott, hogy nyomtalanul eltűnt apjáért nem imádkozott, ahogy Marija Nyikolajevna tanította.

De olyan jól érezte magát az ájulás után, hogy nem akart megválni ettől a könnyűségtől, félt, hogy elveszti. És azt gondolta, hogy semmi baj nem lesz belőle, ha apjáért majd valamikor máskor imádkozik.

„Vár egy kicsit. Kibírja” – mintha ezt gondolta volna. Egyáltalán nem emlékezett rá!

7 / A vonatban, egy másodosztályú fülkében utazott egy Gordon nevű ügyvéd Orenburgból a másodikos gimnazista, mélázó arcú, nagy fekete szemű tizenegy éves kisfiával, Misa Gordonnal. Az apát Moszkvába helyezték, a kisfiút átíratták a Moszkvai Gimnáziumba. Az anya a lánygyerekekkel már rég ott volt, a lakás berendezésével foglalatoskodtak.

A kisfiú meg az apja harmadik napja vonatozott.

Repült Oroszország, repültek a mezők és a puszták, a városok és a falvak a forró porfelhők mentén, amelyeket mészfehérre szívott a nap. Az utakon szekérsorok húzódtak, nehézkesen fordultak le az útról az átjáróhoz, és a vadul vágtató vonatról úgy tetszett, hogy állnak a szekerek, nem haladnak, a lovak egy helyben emelgetik a lábukat.

A nagy állomásokon rohantak az utasok a büfébe, mint az őrültek, a lenyugvó nap az állomás kertjének fái mögül megvilágította a lábukat, és besütött a vagonok kerekei alá.

A világon minden mozgás külön-külön kimért-józan, együttvéve pedig ellenőrizetlen-részeg attól a közös áramtól, amely összeköti őket. Az emberek fáradoznak, sürgölődnek a tulajdon gondjaik gépezetének vonzáskörében. De nem működnének a gépezetek, ha legfontosabb regulátoruk nem a legmagasabb fokú és alapvető gondtalanság lenne. Ez a gondtalanság az emberi létformák folyamatosságának érzékeléséből fakad, abból a meggyőződésből, hogy egyik létforma átmegy a másikába, abból a boldogító érzésből, hogy ami történik, nemcsak a földön megy végbe, ahová a holtakat elhantolják, hanem még valahol máshol is, ott, amit egyik ember Isten Országának nevez, a másik történelemnek, a harmadik meg megint máshogy.

Ez a kisfiú keserves és súlyos kivétel volt a szabály alól. Az ő végső mozgatórugója a szorongás volt, a gondterheltség, őt nem enyhítette, nem nemesítette a gondtalanság érzése. Tudott erről az örökletes tulajdonságáról, és aggályos gyanakvással figyelte magában a jeleit. Elkeserítette. Megalázta.

Mióta az eszét tudta, egyre csodálkozott, miképp lehetséges, hogy valakinek ugyanolyan a keze-lába, az anyanyelve, minden szokása, mint a többinek, és mégse olyan, hanem valami olyasmi, ami keveseknek tetszik, és általában nem szeretik. Nem értette, micsoda helyzet az, amelyben nem tehet semmit az ember, ha rosszabb másoknál, hogy megjavuljon, jobb legyen. Mi az, hogy valaki zsidó? Minek van ilyen a világon? Mi a jutalma vagy értelme ennek a fegyvertelen kihívásnak, amely keserűségen kívül semmit se nyújt?

Ha apjához fordult, ő azt felelte, hogy hibás a kiindulópontja, így nem lehet okoskodni, de nem kínált cserébe semmi olyat, ami gondolati mélységével lebilincselte volna Misát, s rábírta volna, hogy elfogadja a megváltoztathatatlant.

És apját és anyját kivéve, lassanként minden felnőttet megvetett már, hogy olyan kását főznek, amit maguk se tudnak megemészteni. Szilárdan hitte, hogy majd ha megnő, ő kibogozza ezt az egészet.

Például most se merte volna senki azt mondani, hogy apja nem helyesen cselekedett, nyomába eredve annak az őrültnek, aki kirohant a peronra, és hogy nem kellett volna megállítani a vonatot, mikor az őrült, félrelökve Grigorij Oszipovicsot, felrántotta a vagonajtót, és a teljes sebességgel futó gyorsvonatról fejjel előre a töltésre vetette magát, mint az ugródeszkáról fejest ugrók a vízbe.

De mivel a vészféket nem más, mint épp Grigorij Oszipovics húzta meg, hát úgy jött ki a dolog, hogy az ő jóvoltukból áll a vonat olyan megmagyarázhatatlanul sokáig.

Nemigen tudta senki az ácsorgás okát. Volt, aki azt mondta, hogy a hirtelen megállástól megsérültek a légfékek, mások, hogy a vonat meredek kaptatón áll, és lendület nélkül nem tud rá felkapaszkodni a mozdony. Elterjedt egy harmadik vélemény is, hogy az öngyilkos nevezetes személy lévén, a vele együtt utazó megbízottja követeli, hogy a legközelebbi állomásról, Kologrivovkából hívjanak hatósági tanúkat a jegyzőkönyv felvételére. Ezért mászott fel a segéd-mozdonyvezető a telefonpóznára. Nyilván már úton is van a hajtány.

Kicsit behúzódott a kocsiba a vécék szaga, kölnivel igyekeztek elnyomni a bűzt, és érzett a piszkos, átzsírosodott papírba csomagolt, enyhén állott sült csirkék illata is. Továbbra is púderozkodtak, törölgették a tenyerüket kendővel, recsegő mellhangon társalogtak az őszülő pétervári hölgyek, akiket a zsírdús sminkjükkel egyesülő mozdonykorom egytől egyig fekete cigányasszonnyá változtatott. Ahogy elhaladtak Gordonék fülkéje mellett, válluk hegyét pelerinbe burkolva és a szűk folyosót újfajta kacérságforrássá alakítva, Misának úgy tetszett, hogy sziszegnek, vagy összeszorított szájukból ítélve legalábbis alighanem sziszegnek: „Ó, mit szól hozzá, nahát, micsoda érzékenység! Mi mások vagyunk! Mi értelmiségiek vagyunk! Mi nem bírjuk nézni!”

Az öngyilkos teste a töltés mellett hevert a fűben. Az alvadt vérpatak markáns jelként feketéllt keresztben a homlokán és a szemén, mintegy a törlés keresztjével áthúzva az arcát. Úgy tetszett, a vér nem az ő vére, nem a belőle kifolyt vér, hanem rátapadt idegen tárgy, flastrom, vagy rászáradt sár, vagy nedves nyírfalevél.

A tetem körül egyre változott a kíváncsiak és sajnálkozók csődülete. Komoran, kifejezéstelen arccal állt fölötte barátja és fülketársa, egy zömök, önhitt képű ügyvéd, pedigrés fajállat átizzadt ingben. Gyötörte a hőség, és puhakalapjával legyezte magát. A kérdezősködésekre barátságtalanul szűrte a szót a foga közt, vállat vonva és még csak oda se fordulva:

– Alkoholista. Csakugyan nem értik? A delirium tremens legtipikusabb következménye.

Kétszer vagy háromszor odament a holttesthez egy gyapjúruhás, csipkekendős sovány nő. Egy Tyiverzina nevű öregasszony volt az, mozdonyvezetők özvegye és anyja, szolgálati jeggyel utazott a két menyével a harmadik osztályon. Az asszonyok mélyen a homlokukba húzott kendőben, nesztelenül és némán mentek utána, mint két nővér az apácafőnöknő után. Tiszteletet parancsoló csoport volt. Félreálltak az útjukból.

Tyiverzina férje elevenen megégett egy vasúti szerencsétlenségben. Az öregasszony megállt néhány lépésnyire a halottól, úgy, hogy átlásson a tömegen, és sóhajtásaival mintha összehasonlításokat tett volna. Mint aki azt mondja: „Kinek hogy van megírva, mikor megszületik. Olyan az ember, amilyennek Isten akarja, erre itt, lám, rájött a hoppáré a dúskálástól meg a bolondságtól.”

Az utasok már valamennyien voltak a halottnál, csak azért mentek vissza a kocsiba, mert féltek, hogy lába kél valamijüknek.

Ahogy leugráltak a pályatestre, megmozgatták a tagjaikat, letéptek egy-egy szál virágot, futottak egyet, mindnyájuknak az volt az érzése, hogy ez a hely csak a megállástól támadt elő a semmiből, s ha nincs a szerencsétlenség, a zsombékos, mocsaras berek, a széles folyó, a szép ház meg a templom a magas túlsó parton a világon se lenne.

Még a nap is, amely szintén a helyhez tartozó tárgynak tetszett, még az is esties-félénken világította meg a sín melléki jelenetet, mintha a nem messze legelésző gulyából egy tehén jött volna oda a pályához bámulni.

Misát megrázták a történtek, és az első percekben sírt ijedtében és szánalmában. Az öngyilkos a hosszú út folyamán többször is bement hozzájuk, és órákig elüldögélt a fülkében, s beszélgetett Misa apjával. Azt mondta, hogy lélekben felüdül az ő tiszta erkölcsű, csöndes, érthető világukban, faggatta Grigorij Oszipovicsot a váltókra és adománylevelekre, a csődre és a hamisításra vonatkozó különböző jogi árnyalatokról és fondorlatokról. – Ahá, értem! – csodálkozott Gordon magyarázatain. – Maga valami irgalmasabb törvénykezéssel számol. Az én ügyvédemnek más értesülései vannak. Ő sokkal borúlátóbban ítéli meg ezeket a dolgokat.

Valahányszor megnyugodott ez az ideges ember, érte jött az első osztályról az ügyvédje és útitársa, és elvonszolta a szalonkocsiba pezsgőt inni. Az a testes, pimasz, simára borotvált piperkőc ügyvéd, aki most ott állt a tetem fölött, és a világon semmin se csodálkozott. Nehéz volt elnyomni azt az érzést, hogy ügyfele állandó ajzottsága bizonyos tekintetben a kezére játszik.

Apja azt mondta, hogy közismert gazdag ember, jó fiú és léhűtő, már nem egészen beszámítható. Nem feszélyezte Misa jelenléte, beszélt a Misa-korú fiáról és elhalt feleségéről, aztán rátért a második családjára, amelyet ugyancsak elhagyott. Erről eszébe jutott valami más, elsápadt a borzadálytól, és parttalanul csapongva hetet-havat összehordott.

Misa iránt megmagyarázhatatlan, valószínűleg máshol el nem fogadott és talán nem neki szánt szeretettel volt. Percenként ajándékozott neki valamit, a legnagyobb állomásokon kiszállt, és bement az első osztályú váróterembe, ahol könyvárus pultok voltak, és játékot is árultak, meg a vidékre jellemző tárgyakat.

Szünet nélkül ivott, és panaszolta, hogy harmadik hónapja nem alszik, és mikor kijózanodik, még ha rövid időre is, olyan kínokat áll ki, hogy normális ember még csak elképzelni se tudja.

Egy perccel a halála előtt beszaladt hozzájuk a fülkébe, megragadta Grigorij Oszipovics kezét, mondani akart valamit, de nem tudott, kiszaladt a peronra, és kiugrott a vonatból.

Misa a fadobozban nyugvó kis uráli ásványgyűjteményt nézegette, a megboldogult utolsó ajándékát. Hirtelen körös-körül megelevenedett a világ. A másik vágányon odaért a vonathoz a hajtány. Egy tányérsapkás-kokárdás nyomozó ugrott le róla, az orvos meg két rendőr. Hideg, hivatalos hangok hangzottak fel. Kérdéseket tettek fel, jegyezgettek. Botladozva, meg-megcsúszva a homokban, vonszolták felfelé a töltésen a kalauzok és a rendőrök a holttestet. Felsírt egy asszony. Megkérték az utazóközönséget, hogy szálljon be, fütty harsant. Elindult a vonat.

8 / „Megint ez az ájtatos manó” – gondolta Nyika mérgesen, és fel-alá szaladgált a szobában. Közeledett a vendégek hangja. El volt vágva a visszavonulás útja. Két ágy állt a szobában, a Voszkobojnyikové meg az övé, Nyikáé. Nyika nem sokat gondolkozott, bemászott az utóbbi alá.

Hallotta, hogy a másik szobában keresik, hívják, csodálkoznak, hogy hová tűnt. Aztán bementek a hálószobába.

– Hát mit csináljunk – szólt Vegyenyapin –, sétálj egy kicsit, Jura, talán később megkerül a pajtásod, és még játszhattok egy kicsit.

Kis ideig a pétervári és moszkvai egyetemi zavargásokról beszéltek, ott tartva Nyikát vagy húsz percig ostoba és megalázó leshelyén. Végre kimentek a verandára. Nyika szép csendesen kinyitotta az ablakot, kiugrott rajta, és kiment a parkba.

Aznap nem volt valami jó hangulatban, nem aludt az éjjel. Tizennegyedik évében járt. Torkig volt vele, hogy gyerek. Egész éjjel nem aludt, és pirkadatkor kiment a melléképületből. Kelt fel a nap, és a park földjét a fák hosszú, harmatos, zegzugos árnyéka takarta. Az árnyék nem fekete volt, hanem sötétszürke, mint a nedves filc. Úgy tetszett, a reggel kábító szaga ebből a földön nyújtózó, átnyirkosodott árnyékból árad, amelyben olyan hosszúkás fénycsíkok voltak, mint a kislányujjak.

Hirtelen néhány lépésnyire tőle ezüstös higanypatak eredt, olyan színű, mint a harmatcsepp a füvön. Folyt, folyt a patak, de nem itta be a föld. Egyszerre csak gyors mozdulattal más irányba csapott az erecske, és eltűnt. Rézsikló volt. Nyika összerezzent.

Furcsa gyerek volt. Ha izgatott volt, magában beszélt. Anyját utánozva kedvelte a fennkölt beszédtárgyakat és a paradoxonokat.

„Milyen jó élni! – gondolta. – De miért fájdul bele mindig az ember szíve? Van Isten, természetesen. De ha van, akkor Ő én vagyok. Például hatalmam van rajta – gondolta a rezgő nyárfára tekintve, amelyet tetőtől talpig rázott a reszketés (színjátszó, nedves levelei mintha bádogból lettek volna kivágva) –, most parancsolok neki – és erejének esztelen túlbecsülésében nem is suttogott, hanem egész valójával, húsával és vérével kívánta, úgy gondolta magában: – állj meg!” – és a fa nyomban engedelmesen mozdulatlanná dermedt. Nyika felnevetett örömében, nyaka közé kapta a lábát, és rohant a folyóhoz fürödni.

Apja, Gyementyij Dudorov, a terrorista, a büntetését töltötte, amelyet a legmagasabb kegyelem akasztásról kényszermunkára változtatott. A grúz Eriszto hercegi családból való mama bolondos, még fiatal, szép nő volt, mindig rajongott valamiért, a lázadásokért, a lázadókért, a szélsőséges elméletekért, híres művészekért, szegény félresikerült életükért.

Imádta Nyikát, és nevéből, az Innokentyijből egy csomó értelmetlen-gyengéd szamár becenevet csinált, olyanokat, hogy Nokkentyi meg Nyigabiga, és vitte Tbiliszibe mutogatni a rokonságának. Tbilisziben Nyikát a legjobban egy nagy, szétterülő fa bilincselte le, ott volt annak a háznak az udvarán, ahol megszálltak. Valami esetlen trópusi óriás volt. Elefántfülhöz hasonló leveleivel elrekesztette az udvart az izzó délszaki égtől. Nyika nem tudott hozzászokni a gondolathoz, hogy az a fa nem állat, hanem növény.

Veszélybe sodorhatta a kisfiút apja rettentő neve. Ivan Ivanovics Nyina Galaktyionovna beleegyezésével kérvényt szándékozott beadni őfelségéhez, hogy Nyika felvehesse anyja vezetéknevét.

Ahogy Nyika ott feküdt az ágy alatt, a világ dolgainak állapotán háborogva, többek között erre is gondolt. Ki az a Voszkobojnyikov, hogy ennyire beleavatkozzon a más dolgába? Majd ő megtanítja az ilyeneket!

Meg ez a Nagya is! Azt hiszi, amiért ő tizenöt éves, azért már fenn hordhatja az orrát, és beszélhet úgy vele, mint egy kisgyerekkel? Majd ő megmutatja neki! „Gyűlölöm – mondta el magában néhányszor. – Megölöm. Elhívom csónakázni, és vízbe fojtom.”

Mama is jó alak. Rászedte, persze, Voszkobojnyikovot is, meg őt is, mikor elutazott. Csodákat ment ő a Kaukázusba, a legközelebbi vasúti gócpontról szépen északnak fordult, és most az egyetemistákkal nagy lelki nyugalommal lövögeti Péterváron a rendőröket. Neki meg itt kell elrohadni elevenen ebben az ostoba lyukban. De túljár ő az eszén mindnek! Vízbe fojtja Nagyát, otthagyja a gimnáziumot, és elszökik Szibériába az apjához felkelést csinálni.

A tó szélét sűrűn benőtte a tündérrózsa. Száraz zizegéssel szelte a csónak a virágrengeteget. A bozót szakadásain kiütközött a víz, mint görögdinnye leve a háromszegletű léken.

A kisfiú és a kislány rózsaszedéshez látott. Mind a ketten ugyanahhoz a virágszárhoz kaptak: elszakíthatatlan volt és feszes, mint a gumi. Egymáshoz rántotta őket. Összekoppant a fejük. Mintha csáklyával húzták volna a csónakot a parthoz. A virágszárak összegabalyodtak és megrövidültek, a fehér virágfejek, amelyeknek a közepe élénk színű volt, olyan, mint a véres szikű tojássárgája, víz alá merültek, és ahogy felbuktak, csorgott belőlük a víz.

Nagya és Nyika csak tépdeste a virágot, mindjobban megdöntve a csónakot, és csaknem fekve egymás mellett a lefelé forduló csónakperemen.

– Elegem van a tanulásból – mondta Nyika. – Ideje, hogy elkezdjek élni, pénzt keresni, karriert csinálni.

– Én meg épp most akartalak megkérni, hogy magyarázd el a másodfokú egyenletet. Olyan gyenge vagyok algebrából, hogy kis híján pótvizsgával végződött a dolog.

Nyika csipkelődést vélt kiérezni a szavaiból. Na persze, a helyére utasítja, emlékezteti rá, hogy még kicsi. Másodfokú egyenlet! Hiszen még csak hozzá se szagoltak az algebrához. Nem árulva el, hogy mennyire megbántódott, színlelt egykedvűséggel megkérdezte, bár abban a pillanatban már tudta is, milyen ostobán:

– Kihez mégy férjhez, ha nagy leszel?

– Jaj, hát az még olyan messze van, valószínűleg senkihez se. Még nem gondolkoztam rajta.

– Azért nehogy azt gondold, hogy engem ez annyira érdekel!

– Akkor minek kérded?

– Hülye vagy.

Összevesztek. Nyikának eszébe jutott reggeli nőgyűlölete. Megfenyegette Nagyát, hogy ha nem hagyja abba a szemtelenkedést, belefojtja a vízbe.

– Próbáld meg! – mondta Nagya.

Nyika átkapta a derekát. Dulakodni kezdtek. Elvesztették az egyensúlyukat, és beleestek a vízbe.

Tudtak úszni mind a ketten, hanem a vízililiom kezükbe-lábukba kapaszkodott, le meg nem ért a lábuk. Végül, hínárba gabalyodva, csak kikecmeregtek a partra. Patakokban folyt a víz a sarujukból meg a zsebükből. Kivált Nyika fáradt el.

Ha ez csak nemrégiben történik, nem régebben, csak idén tavasszal, ugyanebben a helyzetben, ahogy ott ülnek csuromvizesen a különös partraszállás után, feltétlenül zajosan veszekszenek vagy kacagnak.

Most pedig hallgattak, még lélegzetet is alig mertek venni, nyomasztotta őket a történtek értelmetlensége. Nagya fel volt háborodva, és némán méltatlankodott, Nyikának meg sajgott az egész teste, mintha kezét-lábát bottal összeverték, bordáját összenyomták volna.

Végül Nagya halkan ejtette ki, mint egy felnőtt nő:

– Őrült!

És Nyika szintén felnőtt módra mondta:

– Bocsáss meg!

Elindultak a ház felé, nedves nyomot hagyva maguk után, mint két vizeslajt. Útjuk kígyóktól hemzsegő, poros kaptatón vezetett felfelé, nem messze attól a helytől, ahol Nyika aznap reggel a rézsiklót látta.

Nyika ráemlékezett az éjszaka varázslatos emelkedettségére, a pirkadatra és a maga hajnali mindenhatóságára, mikor kényére-kedvére parancsolt a természetnek. Most mit parancsolhatna neki? – tűnődött. Mit szeretne a legjobban? Úgy érezte, hogy a legeslegjobban azt szeretné, ha valaha még egyszer beleeshetne Nagyával a tóba, és sokat adna érte, ha tudná, meglesz-e ez valamikor vagy se.