Az ártatlanság vámszedői

II.

II.

Nimród

Három héttel azután, hogy Pataki Dalmát az elrablói tőrbe csalták, a XII. kerület egyik szűkös utcájába egy sötétkék színű Toyota Highlander fordult be, majd lassú tempóban végigurult a kétoldalt sorakozó háztömbök között. Már másodjára hajtott keresztül a kihalt utcán, miközben gumiabroncsa csöndes surrogással kapaszkodott előre a vizes aszfalton. A hibrid terepjáró ennél az alacsony sebességnél csak az elektromos motor meghajtását használta, így teljes némaságban járta körbe a környező háztömböket.

Mintha csak szabad parkolóhelyet keresett volna, a második kör után a kocsi párhuzamosan a járda mellé parkolt. A hatalmas karosszéria méreteit meghazudtoló könnyedséggel állt be a két parkoló jármű között húzódó szabad helyre.

Huszti Nimród, a terepjárót vezető férfi hosszú percekig ült az utastérben, és a visszapillantó tükörben az utcán lejjebb parkoló autót figyelte. Egy utcányira mögötte, a sarkon egy fekete Škoda Superb várakozott. A hátsó ülésre nem lehetett belátni, mert azt sötétített üveg védte a kíváncsiskodóktól. De Nimród biztos volt benne, hogy a kis utcában megbújó autóban várakoznak. Miközben ellenőrizte a környező utcákat, nemcsak a lehetséges leggyorsabb menekülő útvonalakat térképezte fel – különös tekintettel az egyirányú forgalmú utakra és a zsákutcákra –, de minden gyanús jelre odafigyelt. Különösen persze azokra az autókra, amelyekben ültek. És ugyan a Škoda belsejébe nem látott, az feltűnt neki, hogy a hátsó ablak kétujjnyira le van eresztve, és a közeli kapualj árnyékába húzódva egy jól öltözött férfi várakozik. A forgalmi rendszám és a szélvédő mögött lévő parkolókártya alapján azonnal rájött, hogy a gépkocsi állami flottába tartozik. Úgy ítélte meg, hogy a kapubejáróban ácsorgó alak az autó sofőrje lesz, utasa pedig a hátsó ülésen várakozik.

Miközben Nimród elhajtott mellettük, alaposan megnézte a férfi helyzetét, az illető ugyanis egyértelműen olyan pozíciót vett fel, hogy jól lássa az utca túloldalán kicsivel feljebb álló társasház bejáratát. Pontosan azt az épületet, ahová Nimródot küldték.

Már csak az volt a kérdés, hogy mit keresnek itt. És mire kíváncsi a sofőr.

Valószínűleg az utasa egy magas rangú állami vezető. Politikus vagy kormánytisztviselő lehet. Bárki is ül a kocsiban, a fedezékéből nem lát rá a bejáratra, ezért a feladattal a sofőrjét bízta meg.

Bármi is legyen a céljuk, nem láthatják meg, amint bemegy az épületbe.

A társasházaknak mindig van egy ajtaja a belső parkoló felől is. És ennél szerencsére sokkal többet tudott az épületről, hiszen amikor éjfél után az összekötője telefonon felébresztette és iderendelte őt a csapatával, megkérte őket, hogy mire megérkezik a címre, minden fontos tájékoztatást, beleértve az épület tervrajzát is, egy általuk használt titkosított kommunikációs csatornán át küldjenek neki az iPadjére.

Mivel a kért tájékoztatásokat még az érkezése előtt megkapta, így most gyorsan átnézte a helyszínrajzokat, a térképet és minden további pontosítást, ami a titkos művelet sikeres és gyors végrehajtásához szükséges volt. Miközben a helyszínre tartott, mozgósította a csapata többi tagját és kiosztotta a helyszínbiztosítási, valamint bejutási taktikai leírásokat. Csak arról nem adott tájékoztatást, hogy mi történt és miért kértek teljes takarítást.

Ezt még ő maga sem tudta, de a művelet vélhetően egy félresikerült akció nyomainak eltüntetését jelentette. Mert ha tervszerű lett volna, akkor nem őt és az alegységét riasztják, hanem a saját embereikkel oldják meg a feladatot. Most viszont fogalma sem volt, hogy mi vár majd rá odabent. És valójában ezt nem is kellett tudnia.

Profik voltak, és a nemzet biztonsága érdekében felesleges kérdések nélkül, katonai fegyelemmel, csöndben tették a dolgukat. Ha kellett, eltüntették a nyomokat vagy épp összekuszálták a szálakat, hogy az ellenérdekelt országok titkosszolgálatait összezavarják. Elsődleges feladatuk az ország szuverenitásának megőrzése, érzékeny adatok, valamint titkos információk megszerzése és védelme volt. Nemzetbiztonsági támogató és védelmi feladatokat láttak el mindvégig, miközben az árnyékban maradtak. A megbízásoknak megfelelően beépültek az alvilágba, radikális csoportokba, politikai vagy gazdasági körökbe, és a célok elérése érdekében nem ismertek lehetetlent. Szabotáltak, dezinformáltak, zsaroltak vagy akár embert is raboltak, ha a helyzet úgy kívánta. Szigorúan titkos információkat szereztek meg, máskor pedig befolyásolták a döntéshozást. De vadászkopók kitartásával tudtak kémekre és terroristákra is vadászni, valamint hatékonyan harcolni a korrupció ellen.

A műveletek aktáiban csak D-szektor fedőnéven szereplő Különleges Védvonal egy olyan szigorúan titkos egység volt a magyar titkosszolgálatokon belül, ami titkos műveleteire a Honvédelmi Minisztériumtól és a Belügyminisztériumtól közvetlenül kapta a megbízásokat, és a hivatalos nemzetbiztonsági szervezetekkel ellentétben a radar alatt működve ki tudták kerülni az állami bürokráciát.

A speciális egységet még a kilencvenes évek elején, a rablókapitalizmus, az olajszőkítés és az orosz-ukrán maffia magyarországi térnyerésének idején a Belügyminisztérium kezdeményezésére a legnagyobb titokban hozta létre a polgári elhárítást végző Nemzetbiztonsági Hivatal és a katonai elhárítást végző Katonai Biztonsági Hivatal.

Többnyire olyan félkatonai műveleteket hajtottak végre, amelyek túl érzékenyen érintettek bizonyos érdekköröket, és a szálakat többnyire vissza lehetett vezetni az épp hivatalban lévő kormányhoz vagy a hivatalosan működő nemzetbiztonsági szolgálatokhoz, ezért létezésükről még a hivatalos szolgálatok magasabb szintű vezetői sem tudtak. Ahol a katonai és a polgári titkosszolgálatok elhárító és hírszerző tevékenysége a szigorú jogszabályok korlátaiba ütközött, ahol a hihető tagadhatóság a kormányok kiemelt államérdeke volt, ott kapott szerepet a speciálisan képzett különítmény. A Különleges Védvonalon belül még a különböző különleges műveleti alegységek sem tudtak egymásról, és arról sem volt tudásuk, hogy mennyi hozzájuk hasonló árnyékcsapat dolgozhat a haza szolgálatában itthon és külföldön. Olyan profi nemzetbiztonsági elhárítók és hírszerzők voltak, hogy egyikük sem került soha hivatalos nyilvántartásba, ennek megfelelően a kiképzésük és a működésük is a nemzetbiztonsági szolgálatok hivatalos épületeitől távol zajlott.

A kocsiban Nimródnak az az érzése támadt, hogy a rutinfeladatnak induló nyomeltüntetés máris kezd rossz irányt venni. Mindent összevetve lehet, hogy most kellene visszavonulót fújnia. Csakhogy többek között épp abban voltak igazán különlegesek, hogy nem ismerték a megoldhatatlan feladatokat. Úgy döntött, végrehajtja a műveletet. A csoportja két bűnügyi specialistáját úgy kell bejuttatnia, hogy azok ne tűnjenek fel a kapualjban várakozó sofőrnek.

Néhány perccel később egy elsötétített ablakú mikrobusz állt meg az út távolabbi végében, a fényszóróit lekapcsolta, de senki nem szállt ki az utastérből. Ezt követően hosszú percek teltek el néma várakozásban, miközben Nimród mindvégig szemmel tartotta a parkolóban álló furgont és a kormányzat szolgálati Škodáját, valamint a kapualjban várakozó sofőrt, aki egyik cigarettát szívta a másik után.

Végül a csöndbe burkolózott utca mozdulatlanságát egy szürke családi kombi érkezése törte meg. Az autó lassan elgurult Nimród mellett, majd feljebb az utcában egy szabad parkolóhelyre állt be.

A kocsiból egy fiatal pár kászálódott elő, és a hajnali időpont ellenére derűsen beszélgettek. Mindketten farmert és laza pulóver viseltek. A férfi az autó hátsó üléséről egy hátizsákot vett elő, majd könnyed mozdulattal az egyik vállára akasztotta. Egymásba karolva indultak vissza. Lassan, jókedvűen beszélgetve andalogtak, egyre közelebb érve a célobjektumnak megadott társasházhoz.

Mivel Nimród nem számolt a sarkon álló kormányzati autóval és a kapualjban leskelődő sofőrrel, ezért azt sem mérlegelte, hogy elterelő műveletre vagy speciális kémeszközökre lesz szüksége. A kocsiban nem volt nála sem kólás dobozba, sem pedig kulcstartóba rejtett kamera, így tudta, a személyes felderítéshez kénytelen lesz rögtönözni.

Nimród arra gondolt, hogy az az állami kocsi ott a fekete hattyú. Ő pedig épp a napokban fejezte be Nassim Nicholas Taleb A fekete hattyú című könyvét, amit Szókratész ajánlott neki. A fekete hattyú valójában egy metafora, a könyv olyan eseményeket ír le, amelyek váratlanul következnek be, jelentős hatásuk van és bekövetkezésük után gyakran helytelenül értelmezzük őket. A fogalom abból az ókori mondásból fakad, amely szerint fekete hattyúk nem léteznek. Miután meglátták az „első” fekete hattyút a vadonban, az emberek újraértelmezték a mondást. A fekete hattyú ritka, intenzív és váratlan, a jelenlegi lehetőségeinken túlmutató.

Az eredeti tervek szerint Nimródnak még a kocsiban kellett volna maradnia, de a helyzetet felmérve végül cselekvésre szánta el magát, és kénytelen volt rögtönözni.

Ápolt, szépen kifésült középhosszú szakállát alaposan összeborzolta, szemüvegét a középkonzolra helyezte, majd levette a mellette lévő ülésről a baseballsapkát, amit a fejébe nyomott, majd felmarkolta az odakészített kockás inget is. Miután kiszállt az autóból, az inget a pólójára vette, és a mobiltelefonjának kameráját bekapcsolva, a készüléket a füléhez tartva megnyújtott léptekkel haladt a sarkon parkoló Škoda felé. Halkan beszélt a készülékbe, időnként pedig hümmögött, társalgást imitált.

Nimród puha talpú sportcipője elnyelte a lépései zaját. Ahogy a sofőrhöz egyre közelebb ért, az inge zsebéből egy doboz cigarettát kotort elő, és a szájához emelte. Ráharapott egy szálra, és lehúzta róla a dobozt.

A járdán épp ekkor ért a sarokra és haladt el a Škoda mellett. Szájában cigaretta lógott, mindvégig a füléhez szorított telefonba beszélt, közben a másik kezével a zsebeit tapogatta végig öngyújtó után kutatva.

Miközben elhaladt a kapualjban álló férfi mellett, egy pillantást sem vetett rá, ám néhány lépéssel távolabb, a parkoló autók sorának végére érve a hátsó zsebeit kezdte tapogatni, visszafordult, és enyhén oldalazva a járda szélén álló kukának ütközött. A kuka tartalma nagy robajjal borult Nimród lába elé.

– Bassza meg! – hördült fel a férfi. – Várjá’ má’! Maj’ visszahíjlak!

Azzal leguggolt, és egy kézzel kezdte visszadobálni a szemetet, miközben a mobiltelefont végig két lába közé lógatva tartotta, annak hátlapi kameráját hol a sofőr, hol pedig a parkoló Škoda felé fordította. Csak ezt követően pillantott fel mérgelődve a kapualjban álló alakra.

– Szép kis este, mi? – szólt oda neki barátságosan. A fejét csak annyira emelte meg, hogy az arca nagy része mindvégig a sapka szemellenzőjének árnyékában maradjon. – Mi lett vóna, ha még iszok is?

– Nem ütötte meg magát? – kérdezte a férfi, és az ingét a dereka körül igazgatva közelebb lépett Nimródhoz.

– Hagyja csak, pajtás! – legyintett Nimród. – Ez csak egy kuka, én meg a saját lábamban is képes vagyok elesni. Má’ gyereknek is ilyen botlábú vótam. Má’ nem emlékszem, de gyanítom, hogy Mr. Bean vót a jelem az oviban.

– Csak nézzen jobban a lába elé! – javasolta a sofőr, miközben lelépett a járdára.

Nimród most látta, hogy a férfi nem kopasz teljesen, a fejét néhány milliméteres világos hajsörték borítják. Arca merev volt, szenvtelen, és ahogy beszélt, jól ápolt, tömör bajusz mozgott a szája fölött. Tekintete hideg volt. Acélkék szempár meredt Nimródra. Ötvenes férfi, valószínűleg tapasztalt pilóta lehet, ahogy a szakmában hívták a hivatásos sofőröket. A testfelépítése és a mozgása alapján nem csupán a sofőrje, de akár testőre is lehetne az autóban várakozó ismeretlennek, a reakciói alapján azonban mégsem az. Ebben Nimród biztos volt.

– Látom, dohányzik – mondta Nimród, miközben felegyenesedett. – Kérhetek ekkis tüzet?

A sofőr bólintott, és Zippo gyújtójának tetejét felpattintva tüzet adott Nimródnak, aki közben jobb tenyerét az arca és a gyújtó elé emelte, mintha csak a széltől óvná a rebegő lángot, de valójában a felvillanó fényben takarta el az arcát a férfi elől. Nem akarta, hogy bármire is emlékezzen rá a sapkáján, az erős tájszólásán, a kockás ingén és az ügyetlen mozgásán kívül. Csupa jelentőségteljes dolog, ami valójában jelentéktelen, hiszen nem is ő.

– Köszönöm, pajtás! – fújta maga elé elégedetten a füstöt Nimród. Mindezt úgy, hogy a gomoly füstfelhő a sofőr arca felé szálljon, ezzel is zavarva őt a tiszta látásban. Azzal sarkon fordult, és a mobiltelefont nyomkodva átsietett az úttesten, majd eltűnt a szemközti háztömb oldalfalának takarásában.

A sofőr fintorgott, majd a fejét csóválva visszahúzódott a fedezékébe. Tekintetével az út túloldalát pásztázta, de a járda mellett parkoló autók és a lámpák gyér fényén kívül már semmit nem látott.

A fiatal pár eltűnt, a sofőr pedig arra gondolt, hogy minden bizonnyal az egyik szemközti háztömbben élnek, és hazaérkeztek.

*

Nimród megkerülte az épületet, majd az aprócska parkot és játszóteret körülölelő lombos fák jótékony homályában közelítette meg a hátsó bejáratot.

Mire odaért, a nehéz acélajtó már résnyire nyitva volt. Miután a társai bejutottak az épületbe, azonnal kinyitották neki, és egy üres tejesdobozt raktak az ajtórésbe, nehogy visszazáródjon.

Nimród hangtalanul osont be a sötét, mosószerszagú alagsorba. Elhaladt a főbejárathoz vezető lépcsőfordulónál, aztán macskaügyességgel szökdelt fel a lépcsőn. Nem ért a korláthoz, és alkalmanként kettesével szedte a lépcsőfokokat. Kevés esélye volt, hogy ilyen késői órában bárkivel is találkozzon vagy egy öreg nyugdíjas épp a kémlelőnyíláson keresztül bámulja a lépcsőházi nagy semmit, de tartotta magát idős mentora, a mindenki által csak Szókratészként ismert Holvay ezredes egyik tanításához.

– Ne feledd, Nimród – mondogatta gyakran neki –, a mi szakmánkban mindig a legjobbat reméljük, de a legrosszabbra készülünk!

A harmadik emeletre érve a korábban hazaérkező fiatal pár várta. Már mindkettőjükön gumikesztyű, a cipőjükön kék színű kórházi lábzsák volt. Nimród köszönés helyett bólintott, azok ketten viszonozták. A férfi magas volt és sovány, arcéle szélesen kitüremkedett. Határozott, szögletes állát sűrű borosta borította. A nő sportos volt, keskeny vállal és csípővel, mégis arányos, formás. Még a laza öltözet ellenére is jól látszott, hogy futással tartja karban a testét. Rövid barna haját már fekete gyapjúsapka fedte, tekintete pedig egyszerre volt éber és barátságos, valami különös életigenlő tűz mutatkozott meg benne. Ahogy meglátta Nimródot, telt, formás ajka széles mosolyra húzódott.

A férfi, aki legalább egy fejjel a többiek fölé tornyosult, csöndben szétnyitotta a hátizsákot, és egy lábzsákot nyújtott át Nimródnak.

Miközben Nimród a lábát belebújtatta a nejlon cipővédőbe, a férfi a folyosón lévő három ajtó közül a jobb oldali elé térdélt, és néhány gyors, jól begyakorolt mozdulattal kinyitotta a zárat.

Fél perccel később már mindhárman a lakásban voltak.

– Nem értem, minek zárták be az ajtót – mérgelődött a férfi.

– Nyugi, Öszvér! – csitította Nimród. – Gondolom, nem akarták, hogy valami illetéktelen bejöjjön. – Nimród két lépéssel beljebb lépett a félhomályos lakásba, majd megállt, és a nő felé fordult. – Tátika, az ablakok!

A nő bólintott, és az előtéren átvágva a szemközti szobába sietett, majd az ablak melletti kapcsolóval lehúzta a redőnyt. Ezután gyorsan végigjárta a másik szobát és a konyhát is, ahol elvégezte ugyanezt a műveletet. Miután biztosították magukat, hogy odabentről ne szűrődjön ki fény az utcára, Nimród végigjárta a lakást, és felkapcsolta a villanyokat.

Tátikát a hálószobában találta. A nő dermedten állt a széles franciaágy előtt, és a párnák között fekvő kislány mozdulatlan testét figyelte.

– Ez meg mi a franc akar lenni? – kérdezte remegő hangon. Nimród még soha nem látta őt ilyen nyugtalannak.

– Nem tudom – válaszolta őszintén Nimród, és nyelt egyet. Érezte, hogy elszorul a szíve. Legszívesebben sarkon fordult volna, és kirohan a folyosóra, hogy maga mögött hagyja ezt az egész iszonyatot.

Az ágyon lévő test a hasára fordulva feküdt. Testtartásában nem lehetett semmi rendelleneset találni, nem volt kitekert pózban. A kislány úgy feküdt ott, mintha csak békésen aludna. Egyedül a rendezetlenül álló dús, sötétbarna hajkoronájára és a gyűrött ágyneműre száradt vércseppek árulkodtak másról. Égszínkék csipkés hálóruhájának selyemanyaga meggyűrődve rekedt dereka és apró tompora völgyébe. Ahogy Nimród közelebb lépett, szembeötlő zúzódásnyomokat vett észre a combja belső ívén.

– Ez meg mi a franc akar lenni? – ismételte meg a kérdést Tátika egyre feldúltabb hangon. – Mégis mi a jó büdös franc ez, Medúza?

Nimród a fejét csóválta. Az ágy végében heverő félig kiürült síkosítós tégely, valamint a puha párnák között hagyott pénisz formájú dildó egyértelműen szexuális játékról árulkodott.

– Meghalt, igaz? – kérdezte az ajtóban felbukkanó Öszvér, holott nagyon is jól tudta az egyértelmű választ.

– Kétség sem fér hozzá – sóhajtott Nimród.

– Ez egy kislány – hátrált el Tátika az ágytól. – Szinte még gyerek. Te ezt tudtad?

Nimród a fejét rázta, a lány teste fölé hajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye. Próbált valami árulkodó jelet felfedezni, persze anélkül, hogy bármilyen nyomot hagyott volna. Maga sem tudta, mit keres, hiszen a szolgálat két bűnügyi szakértője csak az ő hívására érkezett és várt odalent a furgonban, később feljönnek majd, és nyomrögzítés helyett a nyomokat fogják a legnagyobb aprólékossággal eltakarítani, azután a lány holttestét is magukkal viszik.

– Mégis mit keresünk mi itt? – kérdezte Tátika, és feldúltan ragadta meg Nimród karját. – Nézz rám, kérlek!

– Nyugi! – fordult vele szembe Nimród. Hangja barátságosan csengett, de arcán nyoma sem volt a mindig ott virító kedves mosolynak.

Öszvér is melléjük lépett.

– Nekem ez nem úgy tűnik, mint egy félresikerült művelet helyszíne – mondta az ágyra mutatva.

– Mert nem is az – közölte Nimród.

– Akkor mi?

– Nem tudom.

– Mi közünk nekünk ehhez? Mi dolgunk nekünk itt? – Öszvér csípőre tette a kezét, és értetlenül csóválta a fejét.

– Tűnjünk el innen, amilyen gyorsan csak lehet! – javasolta Tátika. – Rosszul vagyok az egésztől. A kocsiból majd hívjuk a zsarukat, és bejelentést teszünk egy lakó nevében, mintha segélykiáltásokat hallottunk volna az egyik lakásból.

– Nem lehet! – jelentette ki határozottan Nimród. – Az én gyomrom is felfordul ettől, de a feladatot végre kell hajtani. Aztán majd utánanézek ennek az egésznek. Mi kaptunk egy feladatot, amit a lehető legnagyobb körültekintéssel és szakmai tudással végre is hajtunk. Aztán majd ráérünk moralizálni.

– Hát nem tudom… – kezdte Tátika.

– Vég-re-kell-haj-ta-ni! – ismételte Nimród, és nyomatékosan minden szótagnál az ágyon fekvő holttest felé bökött az ujjával.

Tátika és Öszvér rezzenéstelen arccal nézett Nimródra. Ők is tudták, nem azért vannak itt, hogy kérdéseket fogalmazzanak meg vagy erkölcsi aggályokkal kínozzák magukat. Profik voltak, és annak megfelelő hozzáállást is vártak el tőlük. A feladatszabás pedig egyértelmű volt. Ahogy Nimród utasítása is. Azt pedig soha, semmilyen körülmények között nem kérdőjelezték meg, hiszen Nimród nemcsak az alegységük vezetője volt, de amikor a szolgálathoz kerültek, akkor ő maga képezte ki őket. Tisztelték, és kérdés nélkül követték bármilyen életveszélyes műveletnél. Megbíztak az ítélőképességében.

– De ugye nem hagyjuk annyiban? – kérdezte Tátika.

Nimród a fejét csóválta.

– Az első dolgom lesz, hogy beszélek Szókratésszel, és megtudom, mi ez az egész.

– Szerinted ő tudja? – kérdezte Öszvér.

– Fogalmam sincs. De valami tájékoztatást biztosan ad majd. Az is elég, ha megmondja, kik állnak a sarkon azzal az állami Škodával. Mert nekik valamilyen módon közük van ehhez az egészhez.

– Szerinted közülünk valók? – érdeklődött Tátika. – Valamelyik hivatalos nemzetbiztonsági szervezettől vannak…

– Nem tudom. Nem hiszem. A pilóta nem profi. Egy kapualjba húzódva bagózott, azonnal kiszúrtam, amikor befordultam az utcába. Az autóban hátul ült valaki. A sötétített ablakok miatt nem látni be, de ő is dohányzott. Láncdohányos. Amikor elmentem a kocsi mellett, láttam a résnyire leeresztett ablakon kiáramló füstöt és az aszfaltra kihajigált csikkeket. Kizártnak tartom, hogy bárki ilyen hibát vétene. Még akkor sem, ha soha nem dolgozott terepen. – Nimród nagyot sóhajtott, majd morfondírozva simította végig puha szakállát. – Nem. Itt valami egészen másról lesz szó. Biztosra veszem, hogy ami itt ma éjjel történt, ahhoz a szolgálatoknak semmi köze.

– Akkor mégis mi a lófaszt keresünk itt? – tárta szét a karját Öszvér. Bal szemére erősen hunyorgott, mint minden alkalommal, ha kezdte elveszíteni a lelki nyugalmát.

– Hát, ez jó kérdés – mondta Nimród, azzal előhúzta a szolgálati mobiltelefont, és a védett vonalon felhívta a furgonban várakozó munkatársait.

– Helyzet? – kérdezte Nimród a kintiektől.

– Nyugi van. Egy árva lélek nem jár erre.

A Kiskobra és Örvény fedőnevű férfiak korábban a rendőrségnél szolgáltak. Az előbbi életvédelmi bűnügyi nyomozó volt, míg az utóbbi bűnügyi technikus. Szókratész hozta őket a Különleges Védvonal titkos állományába. Az évek során megtanulták a korábbi tudásukat a gyakorlatban többféleképpen hasznosítani. Miközben a lehető legnagyobb szakértelemmel és körültekintéssel nyomokat rögzítenek, követik a célszemélyeket, pontosan tudják, hogyan lehet a nyomokat észrevétlenül felszámolni vagy épp az ellenfelek megtévesztésére félrevezető nyomokat hagyni. Ezen felül a titkos megfigyelésben és titkos házkutatásokban, kép- és hangrögzítő eszközök telepítésében is kellő jártasságot szereztek. Pontosan úgy, ahogy a Szókratész irányítása alatt működő titkos csapatok tagjai kénytelenek voltak a saját szakterületük mellett a csoport többi tagjának munkájával is megismerkedni és több műveleti feladatvégzésben jártasságot szerezni. Csak így volt biztosítható az egymástól függetlenül és önállóan dolgozó kis létszámú csapatok sikeres feladatvégrehajtása.

– Mi a helyzet a Škodával?

– Már elment. Haza kellett volna kísérni? – kérdezte Kiskobra, utalva arra, hogy esetleg követniük kellett volna a kocsit, és megtudni, hová mennek vissza.

– Ahhoz kevesen vagyunk, és időnk sincs. Itt van rátok szükség. A hátsó bejáratnál gyertek be! Megyek elétek, és szeretnék majd kérni néhány dolgot.

Miután Nimród letette a telefont, körbesétált a szobában, és mindent alaposan szemügyre vett, majd átment a konyhába, ahol üres borosüveg és két pohár állt az asztalon. Az egyik pohár mellett hófehér porszemek csillantak a mennyezeti lámpa fényében, mellette egy félig összetekert ötezerforintos bankjegy hevert.

– Mi az? – kérdezte Öszvér, megállva a konyhaajtóban.

Nimród visszafordult, és megindult felé.

– Kokain.

– Buli volt? – állt félre Öszvér, utat engedve Nimródnak.

– Csak amolyan zárt körű. Én most elmegyek Szókratészhoz, és beszélek vele. Mielőbb tisztázni akarom, hogy mit tud erről az egészről.

– Ilyenkor? Hajnalban? Aludni fog.

– Hát majd felébred – mondta Nimród a bejárat felé menet. – Amúgy is két órája még ébren volt, amikor felcsörgetett telefonon. Az ő korában már nem olyan könnyű visszaaludni.