1
2561 Words
1
JIMMY SHARP VISSZAUGROTT a járdára, és egy türelmetlen mozdulattal odaintett az autónak, ami elsuhant előtte: mintha azt akarná sugallni a vezetőjének, hogy felesleges őt arra emlékeztetni, miszerint joga van a járdán közlekedni.
– Közelebb is leparkolhattunk volna – mormolta Tom McCall –, befagy a seggem.
Női vezető mérte végig őket az autó ablakából. Égett a belső világítás, így láthatták, hogy a nő kabátban van, a fején gyapjúsapka, a fél kezén fekete kesztyű. A másik, kesztyűtlen kezében egy mobilt szorongatott, beszélt valakihez, miközben őket fixírozta. Szóval több feladat megoldására képes egyidejűleg, bár az is nyilvánvaló, hogy pillanatokon belül egy hármas karambol résztvevője lesz, ha így folytatja.
– Azzal az a baj – intette le Jimmy –, hogy valaki megláthatja a kocsit, összerakhatja a kettőt, és már szereztünk is egy tanút magunk ellen. Azán meg, egy kis séta csak felmelegít.
– Azért örülök, hogy hoztam kesztyűt – makacskodott Tom.
– Hülyeség – szólt rá Becky Welsh –, április van, semmi szükséged kesztyűre. Szedd a lábad!
Jimmy végigszívta a Marlboróját, egész a filterig, a csikket az úttestre dobta, aztán nekifeszült a felfelé vezető útnak, a nyomában Tom és Becky igyekezett. Hármójuk árnyéka, mint egy-egy pocsolya, olyan volt az áprilisi holdfényben. Még félúton se jártak a dombtetőig, amikor Jimmy megállt, hogy ne lihegjen annyira. – Innen egész jól néz ki ez a város – jegyezte meg.
A másik kettő is megfordult: most már hármasban gyönyörködtek a látványban, amit Bigham üzleti negyede nyújtott. A városi törvényszéki épületet, a tetején az örökké égő lánggal, az autókat, ahogy kanyarognak, és egy mentőautót, ahogy vészvillogóval száguld a kórház felé.
– Ja, szép – hagyta rá Tom. Ahogy beszéltek, látszott a leheletük a hidegben. Kis párafelhők, azonnal szét is oszlottak a levegőben.
Jimmy újabb cigarettát kotort elő a dobozából, a hüvelykujjával megütögette a dohányos végét, aztán gömböt formált a kezéből, hogy rágyújtson: Zippo öngyújtója volt, rögtön meg is érezte a benzin szagát, ahogy a láng felgyulladt.
A láng fénye megvilágította a szögletes állát, és az állán a hevenyészve összevarrt seb hegét: egy kazalrakó masina elszabadult szíja hagyta emlékül, akkorát ütött, akár az ostor.
Olívzöld katonadzseki volt rajta, a gallérját egészen a füléig felhajtotta, a fején kék Dodgers baseballsapka, méretes, fehér LA felirattal az elején. LA, azaz Los Angeles: ott még nem járt, de eljut egyszer oda, úgy tervezte, és lehetőleg minél hamarabb: rendbeszedi Becky karrierjét, aztán, ha majd mind a ketten meggazdagodtak, vesznek egy Winnebago-lakóautót, és bejárják az egész országot.
– Ma este a miénk lesznek a gyémántok – szólalt meg Becky.
– Ebben azért nem lennék ennyire biztos – csóválta a fejét Tom –, rosszak az előérzeteim.
Langaléta, sovány ember volt ez a Tom, az orrán ezüst fémkeretes szemüveg: ez még abból a három hétből maradt vissza, amit a haditengerészet kötelékében töltött. A harmadik hét végén egy egészségügyis észrevette a pikkelyeket Tom bőrén, a karjain: ejha, álmélkodott, csak nem ekcéma készül itten? És Tom már repült is a haditengerészettől.
Ezen a hideg estén kék melósing és egy nem vízálló bőrdzseki takarta el az ekcéma nyomait, de ahhoz már rövid volt a dzseki ujja, hogy elfedje Tom csontos csuklóját is. Fekete volt a dzseki, akárcsak a nadrág, és Tom haja: a sok feketével, és hozzá a szemüveggel, meg a nagy orrával olyan volt Tom, mintha egy rajzfilm-varjú lebegne Becky és Jimmy fölött.
– Ne parázz – mordult Becky a varjúra.
– Gyémántjaink lesznek – meredt Tom feszesre összehúzott arcába Jimmy: mintha a cigarettája körül sodorná a szavait. – Mi bajod van? Látom, ideges vagy. Ideges vagy?
– Nem, nem vagyok ideges. Csak szeretem ha rendben mennek a dolgok.
Átjutottak a dombtetőn, leszegett fejjel bandukoltak tovább, a kezük a zsebükben. Hajnali kettőre járt, mentek a sötétben, éles szemmel fürkészték az utcákat, nehogy zsaru tűnjön fel valahol. Jimmy, minden eshetőségre készen, egy pisztolyt csatolt a derékszíjára. Időről időre hátranyúlt érte, megtapogatta: talizmán az, az erő záloga – az erőé, amit soha korábban nem mondhatott a magáénak.
– Már elég közel vagyunk – jegyezte meg Becky: most az ő hangja tűnt idegesnek. Épp egy utcai lámpa alá értek, a fénye úgy fonta körül őket, akár a köd. – Állj csak meg egy pillanatra, Jimmy – kapta el Jimmy karját: magához húzta a férfit, hozzászorította a csípőjét, aztán meg is csókolta, a szájába lógatta a nyelvét. Nikotin és sültkrumpli-íze volt a szájának.
– Kis szívem – húzta el a fejét Jimmy, hogy körülnézzen. Szívott egyet a cigarettájából. – Menjünk már!
Mentek tovább. A Lincoln elnökről elnevezett sugárútra jutottak. Sötét fagerendákból épített ház előtt álltak meg.
A széles verandán és a kertben mindenütt dús levélzetű bokrokat láthattak: jó fedezék, ezt Jimmy és Becky már kora délután felfedezték, amikor terepszemlét tartottak. – A tetves Hoganék – köpte ki magából Becky –, azt hiszik, kurvára menők. Hát kurvára nem.
– O’Learyék – helyesbített Jimmy. – Most már O’Learyéknek hívják őket.
Marsha Hogan Shinderben nőtt fel, kint a prérin, az apja volt a kisváros patikusa. Hogan úr a környék legnagyobb városába, St. Paulba küldte el a szűz lányát, a St. Kate-be, egy katolikus főiskolára íratta be – aztán reménykedett a legjobbakban. Egy rendes, katolikus fiúban, akiből talán… akiből talán patikus lesz egy szép napon, ki tudja.
Az álmai, a legvérmesebbek is, valóra váltak. Marsha egykettő talált magának udvarlót, John O’Leary személyében, aki az egészségügyben látta a jövőjét: ahogy elvégezték az iskolát, egy hétre rá össze is házasodtak. Kibéreltek egy kis lakást, ott szorongtak, amíg az ifjú férj átrágta magát a Minnesotai Egyetem gyógyszerészi karán. Innen Milwaukeeba vezetett az útjuk, John ott kapott gyakornoki helyet. Végül Bighamben telepedtek le, John belépett az ottani, jól menő patikába, Marsha pedig két lányt szült neki: Mary Marsha mamája után kapta a nevét, Agatha John anyjáét örökölte. A gyereksereget négy fiú egészítette ki: John Jr., azaz Jack; valamint James, Robin és Franklin.
Marsha ötvenhárom éves korában tért vissza Shinderbe, a harmincötödik érettségi találkozóra: annak idején ő volt az osztály bálkirálynőjének első udvarhölgye, tagja lett a diáktanácsnak, jótékonysági akciókat szervezett szerencsétlen sorsú állatok javára: és még ma is éltek barátai Shinderben, bár jobbára inkább Bighamben találkozott velük, az csak tizenhárom mérföldre van Shindertől.
Az osztálytalálkozóra ugyanazt a nyakláncot vette fel, amit a huszonötödikre is: ilyen drága ékszert senki sem látott még ezen a vidéken, az hétszentség. Volt is egy-két szava róla mindenkinek: Marshával szemközt dicsérték, a háta mögött féltékenyen pocskondiázták. Az egykori bálkirálynő, a hírek szerint jelenleg főállású alkoholista Des Moines-ban, nem jött el, így Marsha csillogását nem homályosította el senki, ő volt a bál koronázatlan királynője.
És ő kapta a bálkirálynőnek kijáró csokoládétortát. Becky Welsh szolgálta fel, a legcsinosabb, legtűzrőlpattantabb lány, akit Shinder, az egész eddigi történelme során, a világnak adott. Egy lány, akinek soha az életben nem volt még gyémántja. Amúgy egyebe se nagyon.
Becky a Snyders patikában látta meg Marsha O’Learyt, közvetlenül azután, hogy a városba érkeztek. Rögtön fel is ismerte, Marsha azonban egy pillantást sem pazarolt Beckyre. Becky beszélt a gyémántokról Jimmynek, de Jimmyt nem érdekelte a téma, egészen addig az estéig nem, amikor egy pisztolyt mutatott Beckynek. – Gyerünk, szerezzük meg azokat a gyémántokat – fűzte hozzá magyarázatképpen.
Csend és sötétség ülte meg a Lincoln sugárutat. Jimmy, Becky és Tom békésen sétafikált, sokkal lazábban, mint ahogy éjfél után szokás. Ha felbukkan egy rendőrautó, meglehet, mind egy szálig odavesznek: Jimmy megfogadta, hogy nem adja meg magát a törvény hatalmának: és láthatóan komolyan is gondolta. Többek között épp ezért olyan izgalmas pasi, ez járt Becky fejében: hogy mindent olyan véresen komolyan gondol. De rendőrautó nem jött, egy se.
Ahogy közelebb értek a házhoz, lassítottak a lépteiken. Még egyszer, utoljára, körbenéztek. – Na, most aztán húzzunk bele – suttogta Jimmy.
Libasorban menetelve haladtak át az előkert pázsitján, a hidegtől megkeményedett fűszálak meg-megreccsentek
a lábuk alatt. Hála a bokroknak, az utcáról nem láthatta őket senki, de a biztonság kedvéért még kendőt is kötöttek az arcuk elé, ahogy a cowboyok. Becky és Jimmy még egy-egy pár barna melóskesztyűt is előkotort a zsebéből, hajszálra ugyanolyat, mint ami már ott volt Tom kezén. Jimmy elővette a bicskáját, kipattintotta a leghosszabb pengét, aztán az utcai lámpákról idetévedt fényben a menet élére állt, útközben be-besandítva az ablakokon.
Vadonatúj ablak volt mind, fakeretes: a keret színét a sötétben nem láthatták, csak a nemrég felkent festék szagát érezték meg. Fából épült maga a ház is, és már jó régen, de tisztességgel rendben tartották. Az O’Learyk már csak efféle népek, adnak a történelmi hűségre. A ház hátában Jimmy megállt egy ablak alatt: valamivel magasabb volt, mint a többi, és egy kicsit keskenyebb. A kés pengéje viszont simán belefért az ablakkeret és a párkány közötti résbe: és az ablak úgy csusszant felfelé, mintha olajon korcsolyázna.
– Hoppácska – adta jelét a meglepődésnek Becky, hogy ilyen könnyen kinyílt az ablak.
– Csak gyémántokkal, meg készpénzzel, meg aranygyűrűkkel vagyok hajlandó foglalkozni – jelentette ki Tom: suttogott ő is, de hangosabban a kelleténél.
– Kussoljál már, bazmeg – intette csendre Becky.
– Kussoljatok mindketten – békítette őket Jimmy. – Tartsatok bakot.
Tom megtette, és Jimmy, elsőnek a feje, aztán a többi, eltűnt az ablakban. A konyhai pulton találta magát: nem volt teljesen sötétben, hála a hűtőszekrényen, a kávéfőzőn, a tűzhelyen, a vonalas telefon, és a mosogatógépen derengő LED-lámpák bátortalan fényének. A kesztyű alatt síkosnak érezte a márványból készült pultot, de érezte azt is, hogy jó szorosan a helyére illesztették, így hát nyugodtan talpra evickélhetett, és, hogy ezzel megvolt, leereszkedhetett a padlóra. Nemrég valami pörköltfélét főzhettek, a szaga még most is a levegőben terjengett. Jimmy megállt, kivárta, míg a szeme hozzászokik a sötétséghez: amikor már tisztán látott, visszafordult az ablak felé. – Hátsó ajtó – súgta a kintieknek. Aztán ő maga is elindult a hátsó ajtó felé, és kinyitotta.
Becky és Tom már odakint vártak rá.
Jimmy zseblámpát is hozott magával az autóból, de most még nem kellett, elég volt az utcára néző ablakokat takaró csipkefüggönyökön át beszűrődő fény. A karosszékek árnyékot vetettek a szőnyegre, akár a pocsolyák, úgy terültek el a puha szőnyegen. Még a szag is megváltozott, vette észre Becky: az ételszagot padlóviasz és szövet szaga váltotta fel. A nappali túlsó végén lépcső vezetett fel az emeletre: ahogy elindultak feléje, hirtelen megszólalt az antik falióra: két kondulást hallottak, mindhárman megijedtek tőle, Jimmy azonnal támadó pózba vágta magát, Tom és Becky meg, mintha odafagytak volna a padlóhoz.
– Basszameg – könnyebbült meg Jimmy: Becky egy vihogással felelt.
– Most már foglalkozzunk a gyémántokkal – javasolta Tom.
Jimmy egy kézlegyintéssel hallgattatta el, és nekivágott a lépcsőknek, nagy óvatosan mindig a lépcsőfok közepére téve a lábát: oda, ahol a használat évei alatt megkoptak. Ahogy felért, az ablak előtt előhúzta a derékszíjából a pisztolyt, és ment tovább. A pisztoly, egy ősöreg .38-as Smith & Wesson, katonai és rendőrségi használatra rendszeresítve, valaha kiváló fegyvernek számított, de mára rozsdamarta ócskasággá züllött – csakhogy ez volt az egyetlen fegyverük.
Jimmy most a ház homlokzata felé fordult. A lépcsősor végénél végetért a szőnyeg, innentől fapadlón kellett továbbmennie: a padló minden lépésére csikordult egyet. A folyosó végén egy ajtót látott: nem nyílhatott máshová, mint egy hálószobába. Csak most vette észre, hogy az ajtó résnyire nyitva áll.
A következő pillanatban egy női hang ütötte meg a fülét: félig suttogás, félig sírás. – Ag, Ag, ébredj már fel! Valaki bejött a házba!
– Álmodtad – vágta rá egy másik hang. – Aludj szépen vissza.
– Nem, Ag, valaki bejött a házba! Te vagy az, Jack – hangzott most már hangosabban –, te szórakozol velünk?
Ag. Ez nem lehet más, mint Agatha O’Leary.
Jimmy óvatosan benyitott a hálószobába: azonnal lányillat csapta meg az orrát, parfüm és púder és tiszta ágynemű szaga. Előkapta a zseblámpát, a pisztoly csöve mellett előre szegezte, felkapcsolta. Két ágyat látott a fényében, egymás mellett. Az egyiken egy lány ült, a másikon a másik lány még most is feküdt, a szeme nyitva, az álmosságtól csak félig – de gyorsan kitágult.
– Nem, nem Jack vagyok – suttogta Jimmy –, ti meg jobban teszitek, ha tartjátok a szátokat. Csak egy kis lopásért jöttünk, de ha kiabáltok, végetek.
– Jézusmária, Jack, ne – sírt fel újra a női hang: vagy talán nem is nőé, inkább egy kislányé.
– Mondtam már, hogy nem Jack vagyok! És kuss legyen végre! Te vagy Ag, ugye?
– Húzzunk innét – szólalt meg Tom is.
Most már a nagyobbik lány, az álmos is felült az ágyán. – Igen, húzzatok innét! Tűnés!
Jimmy nem akart vitatkozni, a zseblámpájával ütötte fejbe, és a lány a padlóra zuhant.
– Ne, ne, ne bántson minket – nyögte a másik lány, Mary, és a nővére után nyújtotta a kezét – Jaj, istenem, Ag…
– Elbasztuk, húzzunk innét – ismételte meg Tom: meg is fordult, és végigrohant a folyosón, a lépcső felé.
– Valaki jön – sziszegte oda Becky Jimmynek.
– Kurvaélet – mordult fel Jimmy; lenézett a padlón fekvő lányra, aki épp ekkor próbált térdre evickélni. Még meggondolhatta volna magát, és akkor minden másként alakul – ám egy pillanatnyi habozás után Ag felé irányította a pisztolyát, és elsütötte.
A Smith felszikrázott a sötétben, Ag visszazuhant a padlóra, és Jim rohant a társai után.
Tom és Becky már kint volt a házból: a bejárati ajtó nyitva volt, utcai lámpák fénye áradt be a házba. Jimmy átvágott az előkerten, onnan hallotta az életben maradt nővér kiabálását. – Mama, mama! Megölte, Ag meghalt, mama!
MINDHÁRMAN ÁTROHANTAK az utca túloldalára, aztán tovább a néma éjszakában, letudtak három sarkot, átvágtak a Dannon Avenue-n, iszkoltak tovább lefelé a dombról, át a parkon, a holdfényben alig látható kavicsos ösvényt követve: itt hallották meg az első szirénákat. Újabb sarok, még harminc másodperc, átvágtak a White Streeten, futottak libasorban, ahogy a lábuk bírta, elérték a parkolót, bevágódtak a Firebirdbe. Jimmy a gyújtásba lökte a kulcsot, elfordította… Semmi.
Az égadta világon semmi. – A kurva anyád – dühöngött Jimmy. Még egy kulcsfordítás: a kocsi felnyögött, de azonnal el is hallgatott. – Gyerünk már, gyerünk – Jimmy hangjából most már félreismerhetetlenül kihallatszott a pánik.
Ebben a pillanatban lépett ki Emmett Williams a ház kapuján, és szórakozottan fütyörészve elindult az utcán.
A ház sarka mögött parkolt a sógora Dodge Chargerje.
– Jön valaki – jegyezte meg Tom.
Jimmy megint megpróbálkozott az indítással: hasztalanul, megint. A pisztolyát az előbb zsebre rakta, de most újra elővette. – Gyerünk már – adott egy utolsó jótanácsot az autónak.
Williams eltrappolt mellettük, ment tovább. A távirányítós kulcsot a Charger felé fordította: az autó lámpái villantak egyet – ezek voltak az utolsó fények, amiket Williams még láthatott. Jimmy egyenesen feléje rohant, és amikor Williams felpillantott a léptei zajára, a pisztoly újra felszikrázott, és Williams az utca kövére esett. Jimmy odalépett a holttesthez, elvonszolta az autó elől, a járda füvére ejtette. Elindult az autó felé, de megállt, visszafordult, hogy kivegye Williams zsebéből a pénztárcáját. Becky a Charger anyósülésére ült, Tom hátra, Jimmy pedig a kormányhoz: öt perc múlva kifelé száguldottak a városkából.
– Jó, de hová megyünk? – bukott ki a kérdés Beckyből.
– Amilyen messzire csak lehet – vágta rá Jimmy. – Valahol majd megállunk, és kitaláljuk, hogy mi legyen. Szerintem Los Angelesbe kéne menni, csak szerezzünk egy autót valahonnét.
– Az a kislány a házban, az súlyosan megsebesült? – kérdezte Tom.
– Meghalt – vonta meg a vállát Jimmy. – Mármint hétszentség, hogy meghalt. De ha mégse, akkor visszamegyek, és kinyírom.
– Szerintem az a feka csávó is halott – nézett ki a hátsó ablakon Tom.
– Tényleg? – Jimmy bekapcsolta az autórádiót. Egy countrymuzsikát sugárzó állomást talált: Travis Tritt énekelt, a Modern Day Bonnie and Clyde című nótát.
– Hát nem szenzációs ez a kocsi? – nevetett fel Jimmy. – Pompásan autózunk, mi?
- Writer
