Kérdezd meg tőle

Chapter 2

Az a legrégibb emlékem – kezdi –, hogy az apám nyakában ülök Szentendrén.

Mellettünk az anyám. Kora nyár.

Napszítta sárga házfalak, simára koptatott utcakövek. Por.

Megyünk fel a hegyre a Berg nagypapához – írja.

*

Nem „ő”, nem most, és nem így.

A „napszítta” az elbeszélő szava ugyan, de az például Forszt nagypapát emleget, hogy később Fehérre magyarosíthassa a nevét. Nekem („nekem”) meg jobban tetszik úgy, hogy Berg, és aztán Barabás. Bahr ah bah, Jesua bar abba, az imposztor, akit Pilátus a Názáreti helyett bocsát szabadon. Atya fia, ne tudd, ki. Akinek elképzeli magát, aki ír.

Én pedig őt képzelem el, ahogy elképzeli, és tovább képzelem.

Miközben muszáj azért nyilvánvalóvá tennem, hogy nem az ujjamból szopom én azt sem, amit elképzelek. Már csak azért sem, mert van, amit éppenséggel tőle magától hallottam így vagy úgy, és ami sokszor nagyon is eltér attól, amit vagy húsz éve Vitézek tündöklése és bukása címmel számítógépbe írt, és a kedvünkért ki is nyomtatott. A Vitézek-et egyébként, szemben a többi – ő tudja, miért bibliai tárgyú – próbálkozásával, tudtommal legalábbis, eleve nem publikálásra szánta, annál feltűnőbb tehát, hogy fikciónak álcázta. Nemcsak a neveket változtatta meg benne, hanem irodalmiasnak gondolt keretet is adott neki: a vacsorának már előre örvendező tohonya vénember a 176 oldalnyi visszaemlékezés végén megfullad kedvenc karosszékében, mert félrenyelte kedvenc ételét. Ennek fényében pedig még a megformálás fölösleges, de végső soron elnézhető suta trükkjeinél, illetve a reflexiók gyakori erőltetettségénél vagy hamisságánál is feltűnőbb, milyen sok a feloldatlan talány és az elhallgatás.

Célirányos kérdéseket a legutolsó időkben már hiába is tettem föl neki, a válasz, ha érkezett még egyáltalán, legtöbbször csak fokozta a zűrzavart. Részint azért, mert maga sem tudta, vagy ha tudta is valaha, hát elfelejtette, részint pedig azért, mert – jobb híján – mindig is a zűrzavarban érezte ő otthon magát, mert lételeme volt az ambivalencia. Ne őt kérdezzem, kérdezzek mást.

Akkor pedig a megválaszolatlan kérdéseket illetően csak találgatnom lehet. Kitalálni, mi az, amire az elbeszélő nem és nem emlékszik, továbbképzelni mindazt, amit elképzel, kifürkészni, miről tereli el a figyelmet az elbeszélés póza, és értelmezni ezt a pózt. Vagyis játszani. Az elbeszélőt: „őt” és „magamat” is, igen. Miért ne? Baj volna, hogy a messze ható következmények miatt nagyon is érintett vagyok? Vagy éppen azért?

Nem tudta, mire készülök. Egy ideig terveztem ugyan, hogy előbb-utóbb elmondom (vagy inkább bevallom?) majd neki, mert hát hogy venné már az ki magát, ha véletlenül tudná meg, de csak célozgatni mertem, halogattam a dolgot. Féltem, hogy tiltakozna, én meg persze megmakacsolnám magam, és ezzel újabb árulást követnék el. Holott ha már egyszer muszáj kijátszanom őt – gondoltam egyre határozottabban –, a kettőnk kibeszéletlen viszonyát is rendezve így mintegy az utolsó pillanatban, még mielőtt meghalna, akkor ez az egy árulás is elegendő. Ha ugyan árulás megbékélnem vele. Nekem nem az. Így aztán lassan letettem a színvallásról. És nem is tudta meg végül, sem azt, hogy tehát könyvet írok róla, sem pedig azt, hogy miért olyan fontos ez. Meg a többi, ami kiderült még.

De hát nem róla van szó persze (és pláne nem rólam vagy rólunk), hanem egy történetről. Azt kell megírnom valahogy. A Barabás nevű elbeszélő történetét.

*

Nagyon kicsi vagyok még (folytatja tehát), és félek, hogy a bolond Imre előugrik valamelyik kapualjból, ránk nevet, és fényes fog villan ki a szájából. Hamm! De nem tudok szólni a szüleimnek, hiába szeretnék. Anyám emlegeti majd, hogy kétéves koromban még nem tudtam beszélni. Egyszer állítólag útját álltam egy nagy kutyának, és mérges karattyolásba kezdtem.

– Milyen nyelven beszél ez a gyerek? Kínaiul? – nevettek rám az emberek. Az anyám is nevetett. Pedig ő is furcsán beszél.

Orosz.

Megyünk fel a Szamárhegyre, nagypapához, nagymamához. Miért nem lakhatunk mi is abban a szép nagy házban ott fenn, a temetőnél? Valahogy érzem, hogy az anyám miatt van ez. Nem szeretik őt a nagynénéim, miatta költözünk Pestre, a Miksa utcába.

– Ne búsulj, pupák – vigasztal Rosemarie nagymama –, jó helyre mész!

És igaza van, nem lesz rossz a Miksa utcában sem.

A Miksa utcában az lesz a jó, hogy bent van a városban. Apám szerint a szívében, én pedig örülök, hogy Pestnek szíve van, és mi ott vagyunk ebben a szívben. Hogy közel a körút, a buszok, a villamosok, a kávéházak és mozik, a hullámzó tömeg.

Bár eleinte félelmetes is lesz ez azért egy kicsit. A buszok, villamosok, kávéházak és mozik idegenekkel vannak teli, a hullámzó tömeg magával sodorhatja azt, akire nem vigyáznak.

Egyik este kisebb csődület támad az esti csillogásban, mi is megtorpanunk. A Wesselényi utca sarkán két furcsa gyerek áll a fal mellett, és keservesen zokognak. Kínaiak, hallom valakitől. Megrángatom apám kabátujját:

– Miért sírnak?

– Elvesztették a szüleiket – hajol le hozzám az apám.

Rettenetesen megrémülök. Most mi lesz? Mihez kezd a két kis kínai a körúti éjszakában? Soha többé nem fogja már kézen őket senki? És persze hogy a megfagyott gyermek jut mindjárt az eszembe róluk, akit a moziban láttam, a halott édesanyja sírjára boruló árva kisfiú, meg a mozizongorista hátborzongató játéka és hangja. Milyen szerencse – vigasztalom magam –, hogy énnekem van anyám! És attól fogva vele is elénekeltetem néha esténként, hogy Ily késő éjszaka ki jár ott kinn a temetőn, és együtt könnyezünk, amíg el nem alszom.

Van anyám, és van apám. Vigyáznak rám, a Vesta moziba is azért visznek magukkal, hogy ne maradjak egyedül otthon, még magamra dönteném a vaskályhát vagy ajtót nyitnék a gangon ólálkodó zsákos embernek. Párnás zsöllyeszéken ülök köztük a jó sötétben, a zongorista rázendít, szétmegy a vörös függöny, és már peregnek is a mozgóképek. Csíkosan lobogó burnuszos, délceg ifjú lép megvető büszkeséggel egy hamisan rémüldöző, gyönyörű nő elé, villan a szeme, és taszít rajta egyet, majd derékon kapja, és vadul megcsókolja őt. Rudolph Valentino!

– Szegény! – sóhajt valaki nagyot mögöttünk.

És tudom már én is, hogy csak káprázat, amit látok, hogy a lobogó burnuszos, tüzes szemű, néma dalia, aki derékon kapja a gyönyörű nőt ott fönn a mozivásznon, valójában nincs többé, mert meghalt váratlanul. Hallottam ugyanis, mit mondott az apám még odakinn az előcsarnokban az anyámnak, vnyezapno umer, most olvasta az esti újságban, gazeta napiszala, mondta neki. Az anyám erre halkan felsikoltott, és a szájához kapta a kezét. Umer, ismételte elfúló hangon, majd karon ragadott, és a csíkos burnuszos dalia embernagy moziplakátjára mutatott, nyeszcsasztnij, bozse moj, szörnyülködött, és láttam, hogy könnybe lábad a szeme.

Az apám meg persze rászólt szigorúan, hogy magyarul tessék. Hogy a gyerekhez csak magyarul szabad, hányszor mondja.

*

Mondja ő, mondom helyette én. És tényleg emlékszem rá, hogy oroszul nagymama otthon leginkább csak úgy magában beszélt. Ha a nővére meglátogatta, az persze más volt, olyankor oroszul pergett a nyelvük. Ha pedig nagypapa állított be hozzánk a nagy fogú Dolly nénivel, nagymama valami ürüggyel előbb-utóbb mindig becsoszogott a foltos kék munkaköpenyében, és mintha csak azért cserélt volna hamutartót, vagy vitte volna ki a morzsás tányért, hogy nagypapa ráköszönjön, hogy zdravsztvuj, Irina, sőt netán el is vonuljon vele aztán az áporodott szagú kisszobájába, oroszul beszélgetni egy kicsit. Sosem értettem egészen, hogy mi közük egymáshoz, az elegáns nagypapának az ő Dolly nénijével a bolond ruszki nagymamához. „Hülye, marha, kaki, szar!” – kiabáltunk rá az öcsémmel a takaró alól, ha este ránk nyitott, hogy leoltsa a lámpát. Ramon Novarrót viszont, akire az elbeszélő tévesen emlékszik – hiszen Novarrót csak évtizedekkel később, 1968-ban éri hirtelen halál –, Rudolph Valentinóra javítom: ő halt meg tényleg fiatalon, 1926 augusztusában. Vagyis az elbeszélő – állapítom meg – négy és fél évesen értesül erről a moziban. A körúti Vestában, mondjuk. A film pedig legyen akkor A sejk fia.