Hannah Finn helyére állt be a parkolóban, mert üres volt, ahogy William helyesen mondta nekünk. Amikor behúzta a kéziféket, én már nem voltam a kocsiban, de nem a bejárathoz vezető, két alacsony lépcső felé szaladtam, hanem követtem az épületet megkerülő, betonozott járdát. Nem messze attól, ahol a lakók szemeteskukái álltak, volt egy kis, terméskővel kikövezett járda, egykor talán virágoskertet zárhatott körül…, habár én mindig csak elburjánzott gazt és csalánt láttam benne.
– Mi a fenét csinálsz? – kérdezte Hannah, és rám vetült az árnyéka, amikor leguggoltam a gazos terület mellé. – Az ég szerelmére, Gemma, állj már fel, összekoszolod a ruhád!
– Mert az lenne a legrosszabb, ami ma megtörténhet, ugye? – vágtam vissza, és hunyorogva néztem fel rá a késő délutáni napsütésben.
Elfintorod
