Finn engem nézett, de még mindig nem láttam a szemében a felismerés szikráját. A hajam egészen más árnyalatú volt, ráadásul más stílusú, az arcomat pedig félig eltakarta a sötét lencsés napszemüveg. Semmiképpen sem akartam, hogy rám ismerjen, ezért teljesen logikátlannak tűnt, amikor elkezdett bosszantani, hogy ez bejött.
– Ez kedves tőle – mondtam, ám a hangom nem volt annyira magabiztos, mint amennyire szerettem volna. Nem volt jellemző rám ez a fajta érzelgősség, de nehéz nap állt mögöttem, így várható volt, hogy egy vadidegentől kapott, véletlenszerű kedvesség könnyen kibillenthet. Közelebb húztam magamhoz a tányért, és úgy néztem a süteményre, mintha egy valóságshow-ban lennék, és evőversenyre készülnék.
– Magadra hagylak, hogy nyugodtan élvezd a kávéd! – Finn felegyenesedett, mégse
