Még mindig meleg van. Nagyon meleg. Délután 5.30 van, és hazafelé hajtok egy interjúról, amikor majdnem elvakít a nap, és vigyáznom kell, nehogy lehajtsak az útról. Vakító, fehér napsugarak tűznek rám, a tenger hatalmas, hullámzó tükre pedig azonnal visszaveri, minden szögből érnek, a napszemüveg használhatatlan. Kiver a víz, a kocsi ventilátora langyos levegőt fúj rám, míg végül csikorogva megállok a házunk előtt. Csíkokban jön fel a megolvadt aszfalt, és a hőségtől megszédülök.
Amikor kinyitom a tűzforró ajtót, valóságos párafalba ütközöm, és loncillatba – a virág ugyanis bőségesen nyílik ebben a hónapban. Szakáll úr I., II. és III. a kertjeikben dolgozgatnak, és hejt intenek, amikor elmegyek mellettük. Érdeklődve állapítom meg, hogy az Istenhátamögött Alsón élők a rövid rövidnadrágokat
