Prológus
522 Words
Az árnyékban megbúvó alak óvatosan a nyirkos falnak támasztotta hátát, miközben fegyverét közelebb húzta a lábához. Görcsösen markolta a rövidre vágott puska csövét. Rémülten kapkodott levegő után, próbált némi nyugalmat magára erőltetni, de ezekben a megrázó percekben már neki sem sikerült elfojtania zihálását. Kopott ingét vörösre festette az oldalából kibuggyanó vér, ami csillapíthatatlanul szivárgott. Kezét erősen a sérülésre szorította, és megpróbálta enyhíteni a vérzést. Nem sikerült.
Megrémítette a helyzet, de nem félt.
Rendőrök és vérebek lihegtek órák óta a nyomában. Átszáguldott a városon, majd összetört autóját hátrahagyva, sötét erdőkön és bűzös csatornákon keresztül menekült, de még most sem tudta felfogni, hogyan került ebbe az elhagyatott házba. Talán abban reménykedett, hogy a zsaruk elveszítik a nyomát. Ez természetesen hiú ábránd volt csupán.
Legalább ötven rendőr vette körül a romos házat, és mindegyik arra várt, hogy végre kilépjen rejtekhelyéről. De ő nem akart kimenni, pedig jól tudta, hogy ezt a játékot már nem játszhatja tovább. Életében először, vesztett.
Lába megrogyott a fájdalomtól és a vérveszteségtől. Az oldala egyre hevesebben lüktetett. Valamelyik buzgómócsing zsaru telibe trafált!, gondolta, miközben a málló vakolatnak támaszkodott. Lassan leült a mocskos padlóra, hátát szorosan a falnak nyomta, és élvezte, ahogy az abból áradó hideg átjárja testét. Egyszerűen megdöglök, mint egy kivert kutya…
A ház előtt felsorakozott rendőrautók villogó fénye pulzálva tört be a düledező épület bezúzott ablakain, egyszer vörösre, másszor pedig kékre festve a bűzlő szoba falait. Az üldözöttet nem zavarta tovább az oldalából feltörő fájdalom. Megpróbált nem gondolni többé sérülésére, igyekezett inkább áldozatainak arcát felidézni, ez pedig minden alkalommal, különös kéjjel töltötte el.
– A pokolban az összes némber a szolgám lesz! – zihálta, majd a sötétség mélyére köpött. A puskát csőre töltve keresztbe fektette a combján. Ábrándosan elmosolyodott, és a törött ablakon keresztül kinézett a hideg éjszakába. A távolban látni vélte a házak fényeit, amint megpróbálják áttörni magukat a településre nehezedő sötétségen. Rideg szívét kellemes melegség járta át.
Szerette ezt a várost.
Itt szembesült egészen fiatalon az élet sötét oldalával, és olyan mérhetetlen szenvedély kerítette hatalmába, amilyet előtte még soha nem tapasztalt. Már kamaszként úgy érezte, dönthet emberek sorsáról, miként a farkas, amikor bekerül egy csapat bárány közé. Ösztönösen pusztít vagy megkegyelmez. Ez az érzés, továbbá a gyilkolás torokszorítóan édes íze, maga volt a beteljesülés számára.
Élvezte, és nem bánt meg semmit…
– Adja meg magát! – hallatszott a hangosbemondóba kiabáló rendőrtiszt hangja. – Feltartott kézzel jöjjön ki! A házat körülvettük, semmi esélye a menekülésre!
Nem mozdult. Nem akart menekülni, de nem is állt szándékában megadni magát.
– Ezt benéztétek, rohadékok! – ordította kifelé. – John Marllow nem adja meg magát! John Marllow nem fog végigmenni a halálsoron!
A sötétség és a gonosz erőinek engedelmeskedve élte az életét, nem kívánt gyáva módon rendőrkézre kerülni.
– A pokolban már várnak rám – suttogta maga elé.
Nagy útra készült.
Maga felé fordította a puskát. A csövét közvetlenül az álla alá szorította, még egyszer a sötétbe köpött, aztán meghúzta a ravaszt. A nyakát átszakító lövedék a falban állt meg.
Forró vér szennyezte a mocskos vakolatot.
Néhány pillanattal később – 1988. június 18-án, 22 óra 34 perckor – betörték az ajtót, és a rendőrosztag beözönlött a dohos szobába.
Csak egy holttestet találtak.
- Writer
