Párizs királynője

Első fejezet-2

Természetesen, mivel senkiben sem bízott, Cocónak saját másolata is volt a leírásról a Maisonban lévő széfjében.

Prudone a fejét rázza.

– Monsieur Wertheimer egy tolvaj! Mademoiselle, hogy lehetséges ez az ön beleegyezése nélkül?

– Nem olyan nehéz megérteni. Alain Jobert néha egészen megfélemlítő tud lenni. – Coco keserűen mosolyog.

– De mindenki tudja, hogy az öné a No 5 receptje.

– Igen – Coco csak úgy köpi a szavakat. – De ahogy arra Monsieur Baudin a levelében emlékeztet, Pierre Wertheimer irányítja a vállalatot.

Zavart kifejezés jelenik meg Prudone arcán, ahogy a hangja megnyugtató suttogássá puhul.

– A lopás maga hiábavaló, mademoiselle. A világ tudja, hogy ön készítette a No 5-et. Hiszen a parfüm az ön nevét viseli. És a No 5-et mindig is Neuillyben készítették. Mit is kezdhetne Monsieur Wertheimer a recepttel Amerikában?

Valóban ez itt a kérdés.

Egyszeriben világos lesz a kép. Pierre úgy tervezi, hogy már sosem tér vissza Franciaországba. Csak egy okból kockáztatná meg, hogy elemelje a No 5 receptúráját Neuillyből: ha az a terve, hogy Amerikában fogja gyártani a parfümöt. Itt az alkalom, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon Coco örökös panaszkodásától. Az üzletét New Yorkba költözteti, és maga mögött hagyja Cocót. Sosem tér vissza Franciaországba. Pierre ki fogja rekeszteni őt, míg ő itt ragad a háború által fenyegetett Európában. Mindegy, hogy mi lesz a Németországgal vívott háború végkimenetele, Pierre el fogja hagyni őt.

A No 5-et mindig is Neuillyben gyártották. Miért volt Pierre ilyen ravasz, ilyen titokzatos? Miért Alaint küldte, ahelyett hogy átbeszélte volna vele ezt a változtatást? Miközben átgondolja üzlettársa árulásának fontosságát, Coco az asztalra csap, Prudone összerezzen. Senki sem tudja, hogy szinte kizárólag a parfüm bevételétől függ az élete. Igen, vannak megtakarításai arany és befektetések formájában a genfi széfjében elzárva. De a tavalyi munkássztrájk óta bezárta a ruhatervezés szekciót, azóta a No 5 volt a fő bevételi forrása.

Coco felemeli az állát.

– A No 5 az enyém, Monsieur Prudone. A recept az enyém. Én vagyok az alkotótárs a cégben. A No 5 csak az első parfümöm, de a legtökéletesebb. Éveken át tartó tervezés után komponáltam meg, és hónapokon át tartó munkával készült el a grasse-i nyirkos laborokban.

Pierre most az egyszer tényleg túl messzire ment. Még ha Coco újraélesztené is a ruhatervezési ágazatot, mivel Európa más részein éppen Hitler tombol, jelenleg szinte lehetetlenség lenne megszervezni a megfelelő anyagellátást. Amióta Franciaország hadat üzent Németországnak, még a szövőgyárakat is lefoglalták a színlelt háború számára. Nyelvével csettint, ahogy az elveszett selymekre, gyapjúkra és vásznakra gondol.

Nem a háború zárta be az üzletedet. A temperamentumod volt az, Coco.

Nos, az nem az én hibám.

Ők voltak azok, akik rákényszerítették őt, hogy bezárja a Chanel házat, az ő kis kezecskéi – a varrónői –, akik tavaly csatlakoztak a kommunista csőcselék sztrájkjához, még többet követeltek, mint amit már így is kifacsartak a mademoiselle-jükből. Ó, azok voltak a rossz idők, értékes műemlékeket rombolt le ez a csürhe, üzleteket és munkaadókat támadtak meg, mint amilyen ő is – őt, aki az utcáról szedte fel ezeket a lányokat, majd mindegyiküket kitaníttatta, és jó munkabért fizetett. Hogy volt képük ellene fordulni? Az ő kis kezecskéi üldözték el saját Maisonja ajtajától!

Hát csoda, hogy az összeset kirúgta?

Azt állítják, hogy bosszúból cselekedett.

Bár az igazság az, hogy abban a pillanatban jó üzleti döntésnek tűnt, hiszen a No 5-ből származó bevételek addigra túlszárnyalták a ruhaeladásokból befolyókat.

És most? Ez a lopás egy újabb lépés Pierre részéről, hogy minden egyes fordulóban megakadályozza őt az üzlete működtetésében. Éveken át harcoltak egymással a parfümjei miatt – vitatkozva a dizájn minden egyes részletén, a disztribúción, a marketingen, sőt az eladáson is összecsaptak. Lehet, hogy nem többségi részvénytulajdonos a Société Mademoiselle-ben, de a cég nem gyárt mást, csak Coco Chanel parfümöket és néhány kozmetikumot. A kreatív tehetsége sokkal fontosabb, mint az általa birtokolt részvények száma. Ez a lopás, ez a próbálkozás, hogy kirekesszék az üzletből… az utolsó csepp a pohárban. Nem fogja hagyni, hogy Pierre győzzön.

És ezzel megfogant a fejében egy gondolat. Egy olyan logikus terv, amitől majdnem elmosolyodott.

A Société Mademoiselle egy francia cég, a francia törvények vonatkoznak rá – nem az Egyesült Államokéi. És ez a francia cég a No 5 gyártási jogainak tulajdonosa, nem pedig Pierre. Coco összeszorítja a száját. Franciaországban bármilyen igazságos bíróság arra a döntésre jutna, hogy mivel Pierre meghatározhatatlan ideig Amerikában tartózkodik, Coco pedig Franciaországban él, a mademoiselle kompetenciája, hogy megvédje a cég legértékesebb vagyonát.

Azon nyomban bíróságra viszi az ügyet. Azzal érvel majd, hogy erkölcsileg és jogilag is szükséges, hogy ő irányítsa a céget. A No 5 egy francia kincs. És ahogy azt az igazgató is elismerte, a cég és a parfüm is az ő nevét viseli. Igen, ez a terv működni fog, ha másért nem, hát azért, mert Hitler menetelése miatt Pierre nem fogja megreszkírozni, hogy visszatérjen Franciaországba, és szembeszálljon vele a bíróságon.

Az asztal túloldalán Prudone igazgató csendben várakozik, szemöldökét ráncolja, tekintete a Coco mögötti tájat pásztázza.

– Monsieur Prudone – Coco hangja mintha bársony lenne, ahogy az igazgató felé hajol.

– Állok a szolgálatára, mademoiselle.

– Azonnal munkához kell látnunk. Az első lépés: le kell állítani a parfümgyártást Amerikában. Először is fel fogja vásárolni az összes jázminellátmányt Provence-ban, ezzel elvágva Pierre útját. A Provence-ban termesztett jázmin létfontosságú alapanyaga a No 5-nek. A külföldön termesztett jázmin csökkenti az illat hatását. A szintetikus változat tönkreteszi. Második lépés: a felvásárolt jázminból Neuillyben legyártatja a kölnit. Egész Európában árulni fogja a parfümöt, amíg le nem csillapodnak a politikai kedélyek a kontinensen. Aztán versenyre kel Pierre-rel a világpiacon. Végül is a No 5 maga Chanel.

És a harmadik lépés: ha szükséges, a bíróságon fog küzdeni, hogy érvényesítse a követelését.

Coco összeszűkült szemmel figyeli a férfit. Egyelőre csak annyit mond el az igazgatónak, amennyit feltétlenül szükséges tudnia.

– Ma délután a követemként elutazik Grasse-ba. A nevemben felvásárolja a teljes jázminmennyiséget, amely a régióban fellelhető a piacon.

Prudone a homlokát ráncolja.

– Grasse-ba?

– Igen, Grasse-ba, a világ parfümfővárosába. – Coco észak felé int a kezével. – Nincs messze, körülbelül harminc perc Cannes-tól. Mint azt tudja, a No 5-hez csakis a legjobb jázmint használjuk, ami csak ezen a vidéken nő. A legtöbb virágtermesztő a grasse-i vegyészeknek adja el a termését. Sietnünk kell. Hamarosan kezdődik a jázmin betakarítása, így máris késésben vagyunk a piacon. Szerencsére Grasse kisváros. El kell mennie minden egyes parfümcég képviselőjéhez.

– De, mademoiselle…

– Meg kell szereznem minden elérhető, eladásra kínált jázminkészletet. Ami a tavalyi készletből megmaradt, azt a neuillyi gyárban raktározzuk. Ha Pierre-nek csak most jutott eszébe, hogy ellopja a receptúrát és New Yorkban gyártsa a No 5-et, akkor valószínű, hogy még nem gondolt arra, hogy új jázminkészlet után nézzen. Meg fogjuk előzni. A betakarításig már csak pár hónap van hátra, Pierre már így is lemaradt.

Coco még hozzáteszi.

– Így már világos?

Prudone apró vállrándítás kíséretében felemeli a kalapját.

– Arra gondoltam, hogy ma délután visszatérek Párizsba, mademoiselle. Hogy holnap bemehessek dolgozni a Maisonba.

– Nem, nem, nem. Önre most itt van szükség. – Coco a férfi mögött húzódó körúton sorakozó fehér szállodák felé int. – Vegyen ki egy szobát a Majesticben az én kontómra, és béreljen egy autót sofőrrel! Ez most sokkal fontosabb feladat.

– De Monsieur Wertheimer…

– A No 5 az enyém, Monsieur Prudone. Az enyém a receptúra. – Hüvelykjével végigsimítja gallérja alját, meghúzza és kiegyenesíti. – A parfüm az én eredeti inspirációm volt, egyet jelent a Chanellel a világ minden nője és az utánuk következő nemzedékek számára.

Prudone a mellkasára ejti az állát. Coco ezt beleegyezésnek veszi.

– Én választottam ki a No 5 minden egyes összetevőjét. Több mint hetven alkotóelem van abban a receptben, Monsieur Directeur, és a vegyészek az én pontos utasításaim szerint keverték össze őket. – Coco megkocogtatja az orra hegyét. – Kifinomult szaglásom van, tudja.

Prudone megint bólint egyet.

– Egy orr vagyok, monsieur.

– Ön egy művész.

Coco sosem gondolt művészként magára. De ennek a parfümnek a megalkotójaként lehet, hogy mégiscsak az volt.

– A No 5 egy ikon. Ez maga Franciaország.

És nélküle a kiadások hamarosan meghaladják a bevételeket, a megtakarításaim pedig elapadnak.

Prudone benntartja, majd lassan kifújja a levegőt.

– Értem. Természetesen a No 5 egy ikon. Igen, el kell mennem Grasse-ba. De mit kezd az összes jázminnal, miután felvásároltuk, mademoiselle?

Coco halványan elmosolyodik.

– Úgy döntöttem, hogy átveszem az irányítást Neuillyben és a cégnél. Pierre nélkül fogom gyártani a No 5-et. Most azonban az a legfontosabb, hogy megfelelő készletünk legyen arra az esetre, ha a németekkel vívott, színlelt háború esetleg igazivá válik.

– Ez némileg nehézségekbe fog ütközni. A nyári betakarítást valószínűleg már eladták.

Coco kemény pillantást vet rá.

– Vegyen meg mindent, amit csak tud. És ha elígérték már a termést, ajánlja fel, hogy kivásárolja a már meglévő szerződést. Felhatalmazom, hogy akár az összeg dupláját kínálja. – Prudone a homlokát ráncolja, de Coco tovább folytatja. – Emlékeztesse őket, hogy gondoljanak a jövőre. Emlékeztesse őket, hogy ön a Chanel házat képviseli. És hogy nincs mit veszíteniük, mert az én ajánlatom azonnali profitot garantál, miközben ilyen bizonytalan időket élünk.

– És Monsieur Wertheimer? – Prudone a fejét csóválja. – Ó, ez aztán szóbeszéd tárgya lesz, mademoiselle.

– Ha bárki is említi Pierre-t, akkor elmondhatja, hogy Pierre Wertheimer Amerikában van, én pedig itt, és egy óceán és egy háború választ el minket. Én leszek az, akivel mostantól üzletet fognak kötni.

Kis tétovázás után, Prudone bólint.

– Lehet, hogy ez az igazi háború, mademoiselle.

Coco oldalra biccenti a fejét.

– Lehet, hogy az egész élet háború, Monsieur Directeur.

Coco hátradől a székén, egyenként kisimítja kesztyűje ujjait.

– Készíttesse elő a grasse-i termesztőkkel a szerződéseket holnapra, hogy átnézhessem. Azonnal meg kell szereznem a jázmint.

Az igazgató azonban még mindig habozik.

– Mademoiselle, többholdnyi virágról beszélünk. Nem vagyok biztos benne, hogy ekkora mennyiség szállítása lehetséges ezekben az időkben – a tehervonatokat lefoglalta a kormány a háború szolgálatára.

Coco az asztalra könyököl.

– Látom, elhanyagoltam a kiművelését, Monsieur Prudone. Természetesen nem magukat a virágokat fogjuk szállítani. Az illatot a vegyészek nyerik ki a virágokból Grasse-ban. – Egy kis kacajt enged meg magának. – Leckéket kell adnom önnek a parfümök gyártásából. A végső terméket, az illóolajat a virágokból nyerik ki – ez az esszencia –, és kis, kilós üvegekben tárolják. Egy kiló jázminesszencia sokholdnyi jázminvirág olaját tartalmazza. – Coco felvonja a vállát. – A Neuillybe való szállítás tehát nem okoz gondot.

Prudone elpirul.

– Természetesen. Tudhattam volna.

– A ruhák eladása szünetel, Monsieur Directeur, ezért bizonyára megérti, hogy miért kell a Maisonnak ezt a fontos lépést megtennie. – Coco hangja egyszeriben keménnyé válik. – Legyen biztos benne, hogy ezt Grasse is megérti. Grasse-nak fel kell fognia, hogy Mademoiselle Chanel hűséget követel az üzletért cserébe.

– Igenis, mademoiselle.

Kétszer is gondold meg, Coco. Pierre a kezdetektől fogva hitt benned, amikor te még kockázatot jelentettél, amikor a Chanel ház új volt és még nem futott be. Emlékszel, amikor megajándékozott az első üveg No 5-kel, amit legyártott, miután megalapítottátok a Société Mademoiselle-t?

Az az első üveg még mindig ott lapul a széfjében a Rue Cambonon.

Ez évekkel ezelőtt történt, aztán Pierre megváltozott. Ha nem cselekszik gyorsan, akkor Pierre tönkreteszi őt. Ezt nem hagyhatja. Soha nem tud majd visszatérni a régi életéhez, ahhoz, ami volt.

A régi félelem emlékére megfeszíti magát. Gabrielle, a kisgyerek, aki valaha volt – elhagyott, kőpadlón térdeplő, a padlót sikáló gyerek a hegy tetején lévő kolostorban, Aubazine-ben, a vörösre dörzsölt kezével. Szinte érzi a sárga szappan szagát. Szinte érzi a dermesztő hideget az épület északi részében, ahol a könyörületből befogadott lányok laktak. A hosszú folyosók köve ötszirmú virágmintában volt lerakva. Az ötös a szerencseszáma. Az apácák azt mondták neki, csak akkor ehet, ha minden követ felmosott. Az Úr azt mondta, hogy csak a tiszta, jó kislányok ehetnek. Akkor Gabrielle volt, egy árva. Még nem volt Coco.

Öt, öt, öt – már akkor is tudta, hogy ez a szám szerencsét hoz majd neki.

Kirázza a hideg, újra érzi azt a hideg folyosót. Biztos benne, hogy helyes döntést hozott. A pénz biztonság. A No 5 az ő biztosítéka. Pierre nem hagyott neki más választást, mint hogy harcoljon azért, ami az övé. Soha többé nem fog padlót súrolni kosztért és kvártélyért.

– Mademoiselle.

Prudone hangja téríti magához az álmodozásból. Újra Coco lesz, és újra felemelkednek a falak, amelyeket Aubazine óta épített maga köré.

– Elég a részletekből – mondja most már türelmetlenül. – Kérem, menjen Grasse-ba, Monsieur Prudone! Itt marad Cannes-ban, amíg a szerződéseket alá nem írjuk. Addig maradunk, ameddig kell.

– Igen, természetesen. – Charles Prudone feláll, és felveszi a kalapját.

– Jöjjön a villámba holnap pontban tíz órakor! Ennyi idő elegendő kell hogy legyen arra, hogy aláírjam és visszaküldjük a szerződéseket.

Ahogy az igazgató elsétál, valami puha simítja végig Coco lábszárát. Hátratolja a székét, és meglátja a sárga macskát, ahogy achátszínű szemmel néz fel rá – zöld és borostyán kavarog a fényben. Coco lehajol, karjába veszi La Bohemiant. A macskát ringatja, miközben ezt suttogja:

– Minden rendben, édesem. Biztonságban vagy. – Megengedi a macskának, hogy elhelyezkedjen az ölében. Miközben a macska füle tövében a selymes bundát vakargatja, észreveszi, hogy a pincér sietve közeledik felé.

– Nagyon sajnálom, mademoiselle – mondja a pincér a macska felé nyúlva.

Coco a fejét rázza.

– Nem. Hagyja csak. Mi megértjük egymást.

– Senki sem érti meg a macskákat. – A pincér felkuncog. – Ez pedig egy okos példány. Elrejti a gondolatait, akár csak egy jó tolvaj.

– Lehet, hogy hazaviszem magammal.

A pincér a körút hoteljai felé biccent az állával.

– A sikátorokban lakik arra felé, a konyhák mögött. Ő egy kóbor macska, mademoiselle; nem maradna magánál. La Bohemiannak szüksége van az utca szabadságára.

Coco megsimogatja az elégedett macskát. La Bohemian puha és meleg. De a pincérnek igaza van.

– Megfogadom a tanácsát, monsieur. A macska szabad marad. – Coco hangja vonakodó. – De hozzon, kérem, egy tálka tejszínt, mielőtt elmegyek.