A Konzul figyelte, amint elhelyezkednek a gondolában. Visszafogta magát, és nem integetett, ahogy a csónak húsz métert siklott a szelíd folyón, lebukott a terasz görbületénél, majd újra feltűnt, és a fekete űr felé mászott a vízesésen. Perceken belül elvesztette őket szem elől a vakító napfényben. Lassan háromszázhatvan fokos fordulatot tett, és mind a tizenhét Számkivetettel szemkontaktust létesített.
– Essünk túl rajta! – szólt a Konzul. – Már régóta várok erre.
Sol Weintraub a Szfinx nagy mancsai között ült, és figyelte, ahogy a vihar elcsendesedik, a szél süvöltése sóhajokká, majd suttogássá enyhül, a porfelhő elenyészik, majd előtűnnek mögüle a csillagok, és végül borzongató csend telepszik a hosszú éjszakára. A Kripták fényesebben ragyogtak, mint korábban, de semmi nem lépett ki a
