A látvány megtorpanásra késztette. Aztán már nem is lépett odébb, csak állt. Farkasszemet nézett a másikkal.
Nézték egymást merőn, rezzenéstelenül. Amikor ő mozdult, a másik is azt tette. Mintha csak utánozni, másolni akarta volna őt.
Felhúzta a szemöldökét, ettől összeráncolódott a homloka. Gondterheltté váló arckifejezésére a másik hasonlóképpen reagált. Szó nem hangzott el, a szemek között folyt csupán beszédes kontaktus. Vajon mi bújhat meg e kifejezéstelennek tűnő, vagy inkább csak a végletekig csalódott arcvonások mögött?
Talán a mindennapok fásultsága, a monotónia, a gépiesen végzett, örömöt már nem okozó munka. A lelki kimerültség, a csalódások keserű utóíze, a szürke hétköznapok értelmetlen ismétlődése.
Lépjen tovább? De minek, hová és miért?! Annyi próbálkozás, újrakezdési kí
