Mese, mese, mátka…
Mese, mese, mátka…
Élt Bergengóciában egy szegény földmíves, süldő leánykájával, Kincsővel. Nagy-nagy nyomorúságban tengődtek, kis földjük és kertjük tartotta el őket. Hiányzott bizony a gazdasszony, Kincső rég elhunyt édesanyja, kinek keze alól annak idején szebbnél-szebb, színes kelmék kerültek ki a szövőszékről. Az otromba faalkotmányt azonban jó ideje vastag porréteg fedte, mivel nem volt, aki dogozzon rajta, meg persze, fonálra sem telt. Csupán pár darab piros almát tartottak rajta díszül, és a rideg téli estéken olykor csak a szeretetteljes emlékezés mentette meg az öreg szerkezetet attól, hogy tűzrevaló legyen belőle.
Egy szép, de fagyos reggelen, a kislány, mint máskor is szokott, kiment az udvarukra, hogy szemes takarmányt vessen a csibék elé, s felsöpörje a
