Nem voltam mindig közutálat tárgya…
Gyermekkoromban még engem is szerettek, a szüleim és a testvéreim bizonyára. Micsoda jókat is játszottunk! Kergetőztünk, dögönyöztük, harapdáltuk egymást, persze igyekezvén elkerülni, hogy a másik megsérüljön. Bár talán már az sem volt igazi játék, inkább készülődés az életre.
Aztán felnőttem. Kezdtek félni tőlem. Jó érzés volt, de nem mindig jött be. Ha egyedül voltam, csak megjátszottam magam, de közben rettegtem a túlerőtől.
Tudom, többünk becsületén foltot ejtett – bőrén bélyeget hagyott –, hogy néha gyenge utódot is megtámadtunk. Szégyentelenül, a nálunk gyengébbet. De nekünk is voltak fiaink, élni kellett, és ezt csak a mások élete árán teremthettük meg. A létfenntartás, az ösztön ezt kívánta. Kitérni nem lehetett előle, ölni kellett az életért.
