A karjaimat széttárom, és csak egy kicsit kell billegtetnem őket, amúgy teljesen simán, egyenesen lavírozok fenn a felhők között. Alattam tátongó mélység, irtózatos levegőoszlop, vékony gyufaszálak a fák, apró építőkockák a házak, fényes, kék szalagként kacskaringózik a folyó, s a színes, gyors kis fémbogarak között, ott futkostak az apró hangyák, az emberek is. Eszembe sem jut félni, tudom, nem eshetek le. Lebegni jó. Hol gyorsabban, hol lassabban repülök, közben nézelődöm, élvezem a súlytalanságom állapotát. Madarak húznak el mellettem, mutatva a tempót, de valójában maguk közé valónak tartanak, mert még a fejüket sem fordítják felém.
Egyszer csak egy kertben találom magam. Vagy én vagyok kicsi, vagy a kert óriási, mert a tulipánok ember nagyságúra nőttek benne. Fényesek, mint az üveg,
