A jelek szerint ez véget vetett a vonaglásnak, mert mozdulatlanná dermedt a karjaimban.
– Jaj, istenem, borzasztóan sajnálom, Lucas. – Megpróbált kiugrani a karjaimból, csak nem hagytam. – Túl nehéz vagyok? Olyan bunkón viselkedem… Hadd…
– Maradj, ahol vagy! – szóltam rá, és az utolsó lépéseket már enyhén bicegve tettem meg, mielőtt rendkívül óvatosan ráültettem a pultra. – Semmi baj.
– De van! – Fájdalmas grimaszba torzult az arca a bűntudattól. – Nem lett volna szabad így rád ugranom.
Pedig nem bántam, hogy ezt csinálta. Rá se rántottam a sajgó fájdalomra, amely az elgyengült izmaimba mart Rosie testsúlya alatt. Vagy arra, ami néhány óra múlva, a tánc után vár rám. Hogy őszinte legyek, elegem volt már abból, hogy ezekkel kelljen törődnöm. Elegem volt abból, hogy nem tehettem azt, ami
