Az ezredes

Chapter 2

Szatmáry Vera a Hollán utcai bérház óvóhelyén a félelemtől szinte megbénult. Görcsösen kapaszkodott Borbás Pál karjába, fejét a férfi melléhez szorította, szemét lehunyva hallgatta a robbanásokat. Borbás szelíd szavakkal nyugtatta:

– Ne félj, Vera, nem a környéket bombázzák. Talán Óbudát vagy Újpestet. Mi itt biztonságban vagyunk.

De Vera félt. Huszonnyolc éves volt. Még élni akart, nagy szerepekről, hírnévről, gazdagságról álmodozott, s az elmúlt években úgy alakultak a dolgai, hogy elhitte, álmai valóra válnak. A Művész Színház tagja lett, és több kisebb szerep után Júlia szerepében átütő sikert aratott. A kritikusok dicsérték alakítását, játékának sokszínűségét, és nagy jövőt jósoltak neki.

Verát tulajdonképpen Borbás Pál fedezte fel, az ő kérésére szerződtette a Művész Színházhoz Kunhegyi Márton igazgató, aki egyébként a színiakadémián Vera tanára volt. A lány beleszeretett a népszerű színészbe, szívesen hozzáment volna feleségül, de Borbás akkor még nem gondolt házasságra. Vera a szeretője, miért venné feleségül? Vásárolt neki a Hollán utcában egy kétszoba-hallos öröklakást, az egyik kulcsot magánál tartotta, és így akkor ment fel hozzá, amikor akart. Megbízott benne. Vera hűséges, nem csalja meg, magyarázta barátjának, Faludi Zsolt táncoskomikusnak, hiszen tudja, hogy mindent neki köszönhet. Vera tudta. Egy évig. Aztán a siker megszédítette. Sok levelet kapott rajongóitól és jó néhány szerelmi ajánlatot is magas beosztású uraktól. Ezek az ajánlatok akkor hangzottak el, amikor Borbás Pál sora kezdett rosszul menni. Az évad végén Kunhegyit leváltották igazgatói beosztásából, s a színház új vezetője már nem kötött szerződést a közismert művésszel. Borbás állandó kereset nélkül maradt. Igaz, olykor valamelyik színház meghívta egy-egy szerep eljátszására, néha filmezett is, de jól tudta, hogy hamarosan becsukódnak előtte a színházak és a filmgyárak kapui. Borbást azért mellőzték, mert baloldali érzelmű volt, rendszeresen fellépett a munkásotthonokban, németellenes nézeteit nem rejtette véka alá, és azt sem titkolta el, hogy nem ért egyet a zsidók üldözésével, a háborúval, a magyar katonák frontra küldésével. Illetékes helyen jól tudták, hogy ő is azok közé tartozik, akik egyre jobban sürgetik a háborúból való kiugrást. Borbás abban bízott, hogy mellőzése csak átmeneti, mert a németek hamarosan elvesztik a háborút, s akkor velük együtt eltűnnek a fasiszta magyar politikusok is. Vera ebben nem hitt. Kezdett elhidegülni szeretőjétől, aki viszont egyre szerelmesebb lett belé, és most már ő sürgette az esküvő megtartását. Először a német megszállás után kérte meg a lány kezét, de Vera kitérő választ adott. Egyedül nem dönthet, meg kell beszélnie a dolgot nevelőszüleivel, Hajagos Vincéékkel. Hajagos kalaposmester volt a Fő utcában, fia a kultuszminisztériumban dolgozott. Vera beszélt is a fiatal miniszteri titkárral, aki azt tanácsolta neki, hogy sürgősen szakítson a kommunistagyanús Borbással. Meggyőződése, mondta, hogy Borbást előbb-utóbb le fogják tartóztatni. Vera megijedt. Mi lesz akkor vele? Hiszen mindenki tudja, hogy ő évek óta Borbás szeretője. Így igaz, mondta Hajagos, és ez elég szerencsétlen dolog. De nincsen különösebb baj, ha most hallgat rá, és megfogadja a tanácsát. Lépjen be titkos tagként a Nyilaskeresztes Pártba. Ő alapító tagja a pártnak, Szálasi közvetlen környezetéhez tartozik, de erről csak néhányan tudnak, mert ő is titkos párttag. Egyelőre. Ha átveszik a hatalmat, ami hetek vagy hónapok kérdése, ő, Hajagos Vince lesz a Művészek Hivatásrendjének a vezetője, teljhatalmú irányítója, és Vera előtt kitárulnak a kapuk. Ha pedig Borbást esetleg letartóztatnák, ami minden pillanatban várható, Vera ne ijedjen meg, közölje az illetékesekkel, hogy ő a párt titkos tagja, tehát semmi köze Borbás politikai meggyőződéséhez. Vera így lett májusban a Nyilaskeresztes Párt tagja, de erről Borbás nem tudott. Később Hajagos Vince hozta őt össze Rimóczy Péter belügyi államtitkárral, akinek hamarosan a szeretője lett. Értett a szerepjátszáshoz, el tudta hitetni Borbással, hogy még mindig rajongva szereti, és kérte, addig ne tartsák meg az esküvőt, amíg nevelőanyja beteg. A színész tehát várt, mi mást tehetett volna. Most ott az óvóhelyen is rendületlenül hitte, hogy a lány hűséges, csak őt, egyedül őt szereti. Szorosan magához ölelte a lányt, csókolgatta a haját, bátorította. Később, odafönn a szépen berendezett lakásban, amikor már Vera megnyugodott, újból szóba hozta az esküvőt. Vera a nyitott ablaknál állt a nyári napsütésben, boldog volt, hogy túlélte ezt a bombázást is. Az utcában már megindult a forgalom, a közeli Körútról behallatszott a villamos kerekek fémes súrlódása, tülköltek az autók, a szemközti házban valaki lemezt hallgatott, az ismert művésznő énekelte a „Jóska lelkem, én édes vitézem”-et. Mintha nem is lenne háború, gondolta Vera, nyár van, kék az ég, nem hallani a repülőgépeket, nem süvítenek, nem robbannak a bombák. Élnek. Itt van Pali, és megint kezdi a sürgetést. De ő most sem mondhat mást neki, csak azt, amit legutóbb mondott. Szereti, de meg kell várni, míg nevelőanyja felgyógyul.

Borbás közelebb lépett a lányhoz. Jó fejjel magasabb volt nála. Megfogta Vera kezét, felemelte, megcsókolta.

– De hát tulajdonképpen mi baja van neki?

– Nem tudják megállapítani. Időnként megbénul a lába, nem bír ráállni. Aztán valamivel jobban lesz…– Felnézett Borbásra. – Kérlek, légy türelemmel. Végül is úgy élünk, mint férj és feleség.

– Igen, Vera, de… én gyereket szeretnék.

A lány ijedten nézett rá.

– Gyereket? Hogy én gyereket szüljek? Most? Amikor bombáznak? És… ne léphessek fel… Nem, Palikám, ezt nem gondolhatod komolyan.

Borbás hallgatott egy darabig.

– Lehet, hogy igazad van. Ne haragudj.

Szeptember elején Vera felhívta telefonon Borbást a lakásán. Még kora reggel volt, nemrég indult el az első HÉV-szerelvény Szentendre felé.

– Palikám – hallotta a lány hangját –, ma nem találkozhatunk. Fél óra múlva indulok a nevelőanyámmal Körmendre.

– Körmendre? – kérdezte álmosan Borbás. – Mi van Körmenden?

– Hát ott lakik egyik nagynéném. Ő hívta meg a… szóval majd elmesélem részletesen, tudod, ez kicsit bonyolult…

– Az. Nem is tudtam, hogy van nagynénid.

– Én is most tudtam meg. Illetve nemrég…

– Meddig maradsz Körmenden?

– Talán egy hétig. Sietek vissza. Puszi. Majd írok. – Azzal letette a hallgatót.

Borbás kikászálódott az ágyból, ásított, megdörzsölte szemét, az ablakhoz ment, kitárta, mélyet szívott a friss levegőből. A Zsigmond téri harmadik emeleti lakásból a Dunára és a Margitszigetre látott.

– Körmend – dünnyögte –, merre is van? Valahol a Dunántúlon.

Négy nap múlva, amikor este hazament, levelet talált a postaládájában. Vera írt, gondolta. De amikor megnézte a címzést, rögtön látta, hogy nem Vera írása. Kíváncsian bontotta fel a borítékot.

Drága Művészkém!

Jobb, ha tőlem tudja meg, hogy halk szavú Júliája napok óta Rimóczy Peti kegyelmes úrral szórakozik Balatonfüreden.

Jóakarója

Borbás aznap este leitta magát. Másnap pedig Faludival leutazott Balatonfüredre. Késő délután a parti sétányon összetalálkozott Rimóczyval és Verával. Eléjük állt.

– Ez hát a te körmendi nagynénéd – mondta, és szembeköpte a lányt.

– Nahát… – kezdte a kövér államtitkár, de Borbás közbevágott:

– Nem magát köptem le, államtitkár úr. A szeretőmet.

A lány a kövér emberbe karolt.

– Nyuszikám, ne törődj vele – suttogta. – Ez egy ilyen ember. Ezt tanulja a proliktól…

Vera, amikor elfogadta Rimóczy meghívását, pontosan felmérte az eshetőségeket. Számított rá, hogy Borbás napokon belül megtudja az igazságot, és utána jön Füredre. Azt is sejtette, hogy Borbás felelősségre fogja vonni, talán meg is veri. De hát végül is döntenie kell. És Vera úgy döntött, hogy szakít Borbással. Három évig a szeretője volt, testével, szerelmével lerótta a háláját, nem tartozik neki semmivel.

A nyaralóban Rimóczy kifakadt:

– Internáltatom ezt a csibészt. Vagy munkaszolgálatra küldöm.

Vera átölelte a férfi nyakát, testével szinte ráfonódott.

– Nem, nyuszikám, ezt nem akarom. Ne tedd. Tudod, én megértem őt. Szerelmes belém. – És csókolgatta a kövér ember arcát, nyakát, mellét. Játszott. Nem is rosszul. Az ötvenéves embert hamarosan tűzbe hozta.

Később Rimóczy beszólt a fürdőszobába:

– Siess, bogaram! Vendégünk van.

– Kicsoda? – kérdezte Vera.

– Az unokaöcsém. Báró Temessy Vazul. A nővérem fia.

– Csinos?

– Majd meglátod.

Temessy báró páncélos őrnagy volt. Nagyszerűen festett a fehér zsávolyból készült egyenruhájában. Vera elragadtatással nézte a magas, széles vállú férfit, és a báró is alaposan szemügyre vette a szép fiatal nőt. „Hát ez az a csinos művésznőcske, akit Peti bátyám át akar játszani. Nem is rossz. Remek fej, jó test, szép keblek. …Van ízlése a vén rókának.”

Este hármasban vacsoráztak. Az elsötétítés miatt nem nyithattak ablakot, a meleg szinte elviselhetetlen volt. Vera érdeklődéssel hallgatta a férfiak beszélgetését.

Megtudta, hogy a báró az egyik páncélos pótzászlóalj parancsnoka, a zászlóalj a fronton harcol, ő most rohamütemben folytatja a kiképzést, mert nagyok a veszteségek. Maga is szívesen küzdene az első vonalban, de még lábadozik, kora tavasszal ugyanis megsebesült. Egyébként a betegágyán akasztották nyakába a német Vaskeresztet, amire persze nagyon büszke. Rimóczy megkérdezte, hogy mi a véleménye a jelenlegi helyzetről. Temessy a kristálypohárral játszadozott.

– Elég kritikus. A kormányzó úr környezetében egyre erősebb az ellenzék. Szerintem a kiút az lenne, ha kinevezné Szálasit miniszterelnöknek. Nincs más megoldás. Nekünk harcolnunk kell.

– Van Hitlernek csodafegyvere? Vagy blöff a híresztelés?

– Nem tudom. Lehetséges ez is, az is. Nézd, Péter bátyám, itt most nagyon erős kézre lenne szükség. Le kell csapni a baloldalra. A lázítókra. Politikusokra, írókra…

– Színészekre – mondta Rimóczy. – Ismered Borbás Pált?

– Hallottam róla. Mintha a nevét is olvastam volna a megbízhatatlanok listáján.

– Kommunista – csak nincs elég bizonyítékunk.

– Ki kell küldeni a frontra. Zsidó?

– Nem – mondta Vera. – De sok zsidó barátja van. Én már ezért is szakítani akartam vele. Nem ülnénk ki a teraszra?

– Dehogynem, bogaram! Már előbb is eszünkbe juthatott volna.

Telihold volt, a tó vizén széttöredezett a sápadt fény. A szomszéd villák egyikében a rádió szólt, zenekari hangversenyt közvetített.

Rimóczy kortyolt a konyakból.

– Mit szólnál, bogaram, ha Borbást behívnák katonának?

– Nem is tudom. Lehetséges?

– Egy szavába kerül, művésznő – szólalt meg Temessy –, csak egyetlenegybe.

– Nem ártana neki egy kis fegyelem – mondta Vera.

– Én is így gondolom – helyeselt Rimóczy és fáradtságára hivatkozva nyugovóra tért.

Vera még akkor éjjel Temessy őrnagy szeretője lett. Másnap azzal mentegette hűtlenségét, hogy Temessy házasságot ígért neki. Az államtitkár nagyon megértő volt.

Egy hónap múlva, október harmadikán Borbás Pál behívót kapott, amely szerint negyedikén reggel nyolc órakor köteles jelentkezni a Ferenc József Laktanyában, az 51. páncélos zászlóaljnál.

Még aznap találkozott a Belvárosi Étteremben Kunhegyi Mártonnal, aki egy hónapja az óbudai színház igazgatója volt, és Faludi Zsolttal.

Sört ittak rummal.

Borbás az asztalra tette a behívóját.

– Tudjátok, kinek köszönhetem ezt?

– Ennek a rohadt háborúnak – mondta a tanár, és rövidlátó szemével hunyorogva nézett Borbásra.

– Nem, tanár úr. Verának.

– Ne bolondozz, Pali!

– Valaki felhívott telefonon ma reggel. A nevét nem mondta meg. Közölte, hogy egy órán belül kapok egy SAS-behívót. Köszönjem meg Szatmáry Vera művésznőnek és szeretőjének, Temessy Vazul őrnagynak.

– Ez biztos? – Kunhegyi nem akarta elhinni, hogy Szatmáry Vera ilyen aljasságra is képes.

– Biztos, drága mesterem – mondta Faludi. – Én mindig mondtam, hogy Verácska nagyon szép, de nagyon ócska kurvácska, ám ez a szép sörényű ló – mutatott Borbásra – nem hitte el nekem. Lakást vett neki, házasságot akart.

– Szállj le rólam, Zsolt – mondta rosszkedvűen Borbás –, és Verát hagyd ki a játékból.

Kunhegyi megigazította aranykeretes szemüvegét.

– Szereted őt? Ezek után is?

– Ezt hagyjuk – mondta Borbás. Egy hajtásra kiitta a decis pohárból a rumot. – Borbás Pál karpaszományos páncélos harmincéves korában bevonul, és meghal a hazáért. Igyunk.

– Légy észnél, Pali! – mondta a szikár, ősz hajú rendező. – Azzal, hogy leiszod magad, még semmi sem oldódik meg. Ne add föl. Kitalálunk valamit.

– Mit? Mit lehet itt kitalálni?

– Még nem tudom.

Másnap reggel Faludi a laktanya kapujáig kísérte barátját, még a színház kellékesétől kölcsönkért katonaládát is ő vitte. A kapuban megölelték, megcsókolták egymást, és Faludi addig nézett barátja után, amíg be nem csukódott mögötte a kapu.

Délután Faludi Zsolt találkozott a Fészekben Szatmáry Verával. Elég sokan tartózkodtak az étteremben, de ez nem zavarta Borbás Pál barátját, odalépett Verához, aki a Kamara szélsőjobboldali nézeteiről közismert titkárával beszélgetett, kezet csókolt a színésznőnek, majd lekent neki egy jókora pofont.

Két nap múlva ő is bevonult. Amikor a laktanya-ügyeletes tisztnek megmutatta a behívóját, az láthatóan örült a találkozásnak.

– Mily nagy öröm – mondta a fiatal, szőke bajuszos hadnagy –, hogy személyesen is találkozhattam a mi nagy művészünkkel. Ha ezt elmesélem a nagymamámnak…

– Kézcsókom a drága nagymamájának.

– Átadom neki. Egy pillanatig várjon. – Bement az őrszobába. Faludi kíváncsian nézte a tágas udvaron gyakorlatozó katonákat. Borbást kereste tekintetével, de nem találta. A szőke hadnagy mosolyogva tért vissza. Mellette egy nagyra nőtt, de tejes arcú szakaszvezető állt.

– Minden a legnagyobb rendben van, művész úr, a szakaszvezető majd elkíséri a körletbe.

– Köszönöm a figyelmességét, kedves hadnagy úr – mondta nekibátorodva Faludi –, és ismételten kézcsókom a drága nagyanyónak. – Könnyed táncléptekkel ment a szakaszvezető után, magában pedig dúdolgatta: „A gárda, a gárda viharsebesen tör…”

Bementek az egyik háromemeletes szárnyépületbe. A szakaszvezető lement az alagsorba, és intett neki, hogy kövesse. Megálltak a lépcsősor alján, egy rácsos vasajtó előtt. A csecsemőképű csöngetett, mogorva arcú őrmester jött elő, babrált egy keveset a rácsos ajtóval, kinyitotta. Faludi belépett.

– Menjen előre, művész úr – mondta a szakaszvezető. – Az ötös ajtón szíveskedjék bemenni. Ott a felvételi iroda. De kopogjon! Hát sok szerencsét! – Faludi bájos mosolyt küldött a szakaszvezető felé.

– Köszönöm, vitéz úr, igazán kedves. Köszönöm. – Elindult a jelzett irányba.

Megállt az 5-ös számú vasajtó előtt. Kopogott.

– Lépjen be – hallotta.

Faludi belépett. Abban a pillanatban fejbe csapták, és valakik bolondul megverték, hamarosan elsötétült előtte a világ. Fogalma sem volt, meddig feküdt a betonon aléltan. Felnyitotta a szemét, de semmit sem látott, bársonyos sötétben tapogatózott maga körül a hideg betonon. Lassan kúszni kezdett az egyik irányba, vállával beleütközött egy fapriccsbe. Bár minden tagja fájt, valahogyan felhúzta magát a priccsre, hanyatt feküdt. Hallotta a szirénákat, az ágyúzást, az iszonyú bombázást, de érzéketlen maradt a külvilággal szemben. Azt sem tudta, hogy milyen nap van, mióta fekszik étlen-szomjan a sötétben. Amikor végre felkísérték a pincéből, a fénytől elvakítva, tántorogva lépkedett a két katona között, mélyeket lélegzett, keményen tartotta magát, és elhatározta: történjék bármi, nem alázkodik meg. Azzal már tisztában volt, hogy Vera keze van a dolgok mögött, de az sem volt kérdéses előtte, hogy az eseményeket Temessy irányítja. Tükör nélkül is el tudta képzelni magát, arcát, testét. Ujjai hegyével kitapogatta a sebeket, véraláfutásokat, horzsolásokat, daganatokat. Pocsékká verték, gondolta, de nem marad adós. Szeme is alaposan bedagadt, egy keskeny résen csodálkozhatott a világra és a ragyás képű Tulipán őrmesterre.

– Ejnye – hallotta az őrmester száraz, rekedtes hangját –, csak nem maga Faludi Zsolt, a híres táncoskomikus?

– Hát most nem nagyon hasonlíthatok rá – mondta. Hallotta, hogy a háta mögött kinyílt az ajtó, és valaki belépett.

– Szörnyű! – mondta Tulipán. – Itt valami nagy tévedés történt, valami szörnyű tévedés.

– Ugyan, kérem – mondta Faludi –, mi ez a tévedés a háborúhoz képest. Egyébként alig látok önből valamit, és azt sem tudom, hogy mi a rendfokozata.

– Őrmester. Tulipán Szilárd őrmester.

– Köszönöm, őrmester úr. Köszönöm. Szóval alig látok, és ha ujjaim nem tévednek, jobb oldali fülem félig leszakadt, selypítek is, mert három fogamat tévedésből kiverték. De mit szóljanak azok az ezrek, akiknek nincs lábak, mert ottmaradt a Donnál, vagy nincs kezük, és mit szóljanak azok, akik hátralévő éveiket ruhás– vagy fáskosárban ülik le. Nagyon nagy alázattal köszönöm vitéz őrmester uram szívből jövő, meleg szavait, és remélem, jó barátok leszünk. És ha szabad fokoznom, hiszem, hogy barátságunk az idők során mélyülni és szilárdulni fog.

– Mindjárt elbőgöm magam, művész úr.

– Mondja – szólalt meg mögötte Temessy őrnagy –, maga valóban megverte Szatmáry Vera színésznőt? Ne forduljon hátra, úgy válaszoljon.

– Csak megpofoztam.

– És miért?

– Muszáj erre válaszolnom?

– Parancs. Ez laktanya és nem színház.

– Utálom a besúgókat. Vera ocsmány kurva. Ez megbocsátható. A besúgás azonban nem.

– Rendben – mondta Temessy. – Őrmester! Kísérjék ezt a lányverő vitézt a gyengélkedőbe. Az orvos hozza rendbe, s ha felépült, bevonul a századához. Legyen gondja rá.

Faludi egy hét múlva beöltözött, és hamarosan találkozott Borbással. Ettől kezdve egymást bátorították, segítették. Mert nem volt könnyű a helyzetük. Temessy parancsára a századparancsnok és a szolgálatvezető őrmester mindent elkövetett, hogy meggyötörje őket. Egy perc nyugtuk, megállásuk nem volt, szinte az egész napjuk futásból állt. Futottak hajnalban, reggel, délben, délután, este, de még éjszaka is, menetöltözetben, anélkül, alsóban, félmeztelenül, ziháló mellel, sípoló tüdővel, de csak ők ketten. Társaik közül sokan szerettek volna segíteni nekik, de erre nagyon kevés alkalmuk nyílott, mert Csutorás főhadnagy Temessy parancsára rájuk állította Szeifert őrmestert, a jutasi iskolát dicsérettel végző örömkatonát, aki büszkén hirdette:

– Emberek, két dolgot utálok: magukat, karpaszományosokat, és a tejbegrízt. Értjük? De ennél a két dolognál is jobban utálom a színészeket. Azok közül is Borbás Pál színművészt meg Faludi Zsolt bohócot. Őket aztán nagyon utálom. Értem?

Ennek meg is volt az eredménye. Míg a többiek parancshirdetés után kimenőt kaptak, őket folytonosan laktanyafogságra ítélte Csutorás főhadnagy.

Riasztó hírek érkeztek Kunhegyi Mártonhoz, és a színigazgató elhatározta, hogy kihallgatást kér Temessytől. A báró azonban nem fogadta őt.