Chapter 2
1373 Words
I. FEJEZET
Különös, meseszerű világítás derengett a folyó fölött. Az égbolt tompa aranykupolája mindinkább elszürkült, jelezve a közeledő estét. A láthatár peremén még a lemenő napkorong aranysárga és vörös sugarai izzottak, de a fűzfák fekete ágai mögött már a hold halvány tányérja tűnt elő. A bizonytalan világítás elmosódóvá tette a fák hosszan elnyúló árnyait. A folyó partján felcsillantak az esti pásztortüzek imbolygó lidércfényei. A kis sziget csúcsán kezdődő nádas hajladozott és suttogott az esti szélben.
Egon Baxter néhány gallyat tett a tűzre és végig pillantott a sötétedő folyón.
– Sajnos, nemsokára indulnunk kell!
A leány halkan felnevetett és felkönyökölt a magas fűben. A pattogó tűz szeszélyes vörös sávokat rajzolt a fiatalember arcára. Baxter gyöngéden megrázta az alvót, de ijedten kapta vissza a kezét. A nagy újfundlandi kutya, mely addig összekuporodva hevert a tűznél, hirtelen felugrott, fogát vicsorgatta és vészjóslóan morgott.
– Csend Cerberus – mondta a leány és fehér karjával magához ölelte az állat hatalmas fejét.
Harry Hughes felnyitotta a szemét és felült. Haja kócosan lógott a homlokába. Álmosan pislogott.
A leány kacagott.
– Kár, hogy nincs tükör kéznél. Mondhatom, siralmasan gyűrött az arca.
Hughes zavartalanul nyújtózkodott.
– Elfelejti, Dorris, hogy a jó alvás mindennel többet ér.
– Készséggel elhiszem, de a romantikához igazán nincs érzéke.
Hughes csodálkozó arcot vágott.
– Idáig azt hittem, hogy magának sincs, kedves Dorris. Sokszor elnéztem, mikor kis keze végtelen számsorokat és mértani ábrákat vitt a papírra, vagy a teleszkóp fogantyúit igazgatja. Ilyenkor annyira hasonlít édesapjához, a rideg csillagászhoz…
– Nagyon téved Harry – vágott közbe a leány élénken –, ha azt hiszi, hogy édesapám rideg. Aki sokat foglalkozik az ég csodáival, az hívőbb és jobb ember, mint bárki más… A csillagokból különös varázs árad felénk. Maga ezt különben nem tudja megérteni Harry… Ha most festő volnék, megörökíteném ezt a gyönyörű esti hangulatot… Nézze, az obszervatórium kupolája milyen feketén rajzolódik ki az ég szürke hátteréből… és nézze a fekete folyót, melyben már a hold remegő fénye tükröződik.
– Gyönyörűen tud beszélni, Dorris – kiáltott fel Baxter lelkesülten –, szívesen hallgatnám reggelig.
Hughes bólintott.
– Gyönyörűen – hagyta rá szórakozott hangon –, de csodálkozom, hogy a kastélyban még egyetlen ablak sincs kivilágítva.
– Még korán van – jegyezte meg Dorris. – Nyolc óra előtt nem gyújtanak villanyt.
– Oda nézzenek – kiáltott Baxter és a távoli domb felé mutatott.
– Tűzijáték! – ujjongott a leány. Igazán gyönyörű.
– A rakéták sziporkázva szálltak a magasba. Forgó tűzkerekek és üstökösszerű fénycsóvák villantak fel a sötétedő égbolton. Színes szikracső hullt a hallgatag vízre. A látvány nem tartott sokáig. Időközben teljesen besötétedett.
– Már vége – sajnálkozott Dorris csalódottan –, talán még megismétlik.
A kis társaság pár percig várakozott. A tűzijáték azonban nem ismétlődött meg.
– Igazán kár – mondta a leány, és nagyot sóhajtott.
Hughes gúnyosan mosolygott.
– Bizonyára nem volt több pénze az illetőnek rakétára
– Hallgasson, maga prózai lélek – mondta a leány, azután ábrándozva tovább beszélt: – Nem érzi ezt a különös varázst, amely körülvesz bennünket? Az alvó folyam olyan titokzatosan hömpölyög lábainknál, mint egy csodálatos, örökké mozgó bársonyszőnyeg… Nézze ott messze a folyam kanyarulatánál azokat a fényeket… A parányi piros lámpák úgy integernek felénk a sötétből, mint egy mesebeli álomhajó vörösen izzó szemei.
– Valami vontatógőzös lesz – mondta Hughes ásítva.
– Azonban jobb lesz, ha továbbállunk. Rengeteg szúnyog van itt!
– Kiállhatatlan fráter – duzzogott Dorris, és egy ággal ingerülten a tűzbe csapott. A szétpattanó szikrák sercegve aludtak ki a nedves fűben. Baxter hangosan nevetett.
– Mondtam már magának Dorris, hogy Harryből ne igyekezzék költőt csinálni. Minden fáradtság hiábavaló!
– Ez igaz – mondta Hughes mély meggyőződéssel.
– Az est különben nagyon kellemes, és ha megengedik, még egyszer megfürdöm, mielőtt a csónakba szállunk. Leúszom a sziget végéig. Azt hiszem, Cerberus is velem tart!
Néhány pillanat múlva Hughes már a folyó hűs hullámaiban úszott. A kutya örvendő csaholással követte. Dorris a tűzbe bámult és elmosolyodott
– Nem lehet haragudni Harryre. Olyan, mint egy nagy gyerek. Képes lenne reggeltől estig a vízben lubickolni. A kutyámat már egészen elhódította tőlem, örökké együtt vannak!
– Nem lehet csodálkozni Harryn – mondta Baxter. –Elvégre szabadságon van, ilyenkor semmi más nem érdekli, mint az úszás, evezés…
– Tegye még hozzá az evést és alvást – vágott közbe a leány –, akkor teljes lesz Harry programja.
– Azt hiszem, nem ismerne rá barátunkra, ha Londonban találkozna vele. Harry állítólag egyike a Scotland Yard legképzettebb és legügyesebb detektívjeinek. Az összes elképzelhető mérget azonnal felismeri. Ujjlenyomatokból képes megállapítani egy bűntény teljes lefolyását.
– Ne túlozzon, Egon – mondta a leány nevetve –, mindebből csak annyit hiszek el, hogy Harry a rendőrség szolgálatában áll. Ezt ugyanis tudom.
Baxter vállat vont.
– Sajnos nincs módomban állításomat igazolni… Kérje meg Harryt, hogy meséljen egyet-mást az úgynevezett nagy esetei közül!
– Ne tréfáljon – szólt közbe Dorris –, Harry két hét óta van itt, és még sohasem beszélt többet a legszükségesebbnél.
– Talán térjünk át más témára – ajánlotta a fiatalember. – Édesapja megígérte, hogy ma este az Androméda-ködről tart nekünk egy kis előadást. Mióta itt vagyunk maguknál, egyre jobban érdeklődöm a csillagászat iránt. Felejthetetlen marad nekem az a pillanat, mikor először belenézhettem a teleszkópba… Különös érzés, ha a lencse fénykörében megjelenik egy-egy égi test képe… A ragyogó Jupiter a körülötte keringő holdakkal és a vörös fényben izzó Mars… Idegen ismeretlen világok, melyeken talán emberhez hasonló lények élnek… Csillagok, melyek a mi szemünkben még ragyognak, a valóságban, pedig már nem léteznek. Évszázadok telnek el, míg egy távoli égitest megsemmisülését az emberi szem észlelheti. És hány égitest, csillag van még elszórva a mérhetetlen űrben, melynek létezéséről még nem is tudunk. A fénysugár hosszú évekig rohan az éterben, míg a földre ér… Ismeretlen, hallgatag jégvilágok és izzó csillagok, végtelen, gomolygó ködképek… Csodálatos tudomány a csillagászat… Tudósnak, költőnek egyformán nagyszerű.
– Bravó, Egon – mondta a leány meleg hangon. – Örülök, hogy ennyire tud lelkesülni!
– Csak néha – dadogta a fiatalember hirtelen zavarában és a tűzbe bámult…
A száraz gallyak pattogtak, a kavargó szikrák a szél szárnyán a magasba emelkedtek.
Dorris hirtelen felnevetett. Baxter csodálkozva kapta fel a fejét.
– Most már értem, hogy apus miért nem szívlelheti Harryt – mondta a leány nevetve. – Tegnap vacsora után elaludt a karosszékben, mikor néhány csillagászati probléma került szóba.
– Olyan hangosan beszélnek, hogy minden szót megértek – kiáltotta Hughes a füzesből felbukkanva.
A fel-fellobbanó tűz fényében a fiatalember még karcsúbbnak látszott. Barna testén megfeszültek az izmok, és egyetlen ugrással a tűznél termett. A nagy kutya harsány ugatással követte és megrázta víztől csepegő bundáját.
– Olyan, mint egy faun – kiáltotta Dorris nevetve –, csak a virág hiányzik a fejéről… Egészséges, izmos és kissé buta…
Hughes arca elfintorodott.
– Kedves Dorris – mondta csúfondárosan –, a logika, úgy látszik, nem erős oldala. A faunok először is nem viseltek fürdőruhát, másodszor nem hordanak gumicipőt és harmadszor…
– Kegyelem – nyögte Dorris tréfásan. – Feladom a harcot, és megígérem, hogy nem hasonlítom többé semmiféle pogány istenhez.
– Ezt el is várom – mondta Hughes tettetett komolysággal. – Képzelje el, hogy valami bolond festő meghallaná a maga hasonlatait és lefestene virágokkal a fejemen, kezemben hétágú síppal és körülöttem kacér najádokkal… Másnap kérhetném elbocsátásomat a Scotland Yardtól.
– Azt hiszem, indulhatunk! – kiáltott Baxter vidáman.
– Hacsak nem akarunk itt a szigeten görög pásztorjátékokat bemutatni – kacagott Dorris.
– Tehát startolunk – mondta Hughes szakszerűen, és a könnyű csónakot betolta a vízbe. – A brigg indulásra készen áll! – jelentette halálosan komolyan. – Minden ember a fedélzetre!
Baxter gondosan eltaposta a tüzet, és a leányt a csónakba segítette. A nagy kutya egyetlen szökéssel követte Dorrist, és lábához kuporodott. A két férfi helyet foglalt az evezőknél.
A leány halk, csengő hangon énekelni kezdett:
Egyszer, tudom, nekem is megjelen
A boldogság – a szerelem.
Jönni fog az egyetlen pillanat
S tán észrevétlen elhalad…
Egyszer, tudom, nekem is megjelen
A boldogság – a szerelem
És úgy félek, hogy fel nem ismerem…
Egyszer, tudom, nekem is megjelen
A boldogság – a szerelem.
Jönni fog az egyetlen pillanat
S tán észrevétlen elhalad…
Egyszer, tudom, nekem is megjelen
A boldogság – a szerelem
És úgy félek, hogy fel nem ismerem…
A csónak gyorsan távolodott el a szigettől. Az evezők halk, egyenletes csobbanással merültek e habokba. A sötét vízen ezüstös csík fodrozódott a csónak nyomán…
- Writer
