XXI. FEJEZET
A kis völgy zsákutcaként szűkült össze. Hughes úgy érezte, hogy a kétoldali komoly fenyőfák sorfala fenyegetően összehajlik feje fölött. Bizonytalan szürke fény derengett a völgyben. A színek elmosódtak és a végtelen erdő szürkébe vesző vonala régi rézkarcra emlékeztetett. Baljóslatú csend volt. Az ólmos felhők alacsonyan repültek, és nyomukban árnyék borult a tájra. A levegő még mindig tikkasztó volt, de a vihar már bontogatta szárnyait…
A fiatalembert megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor a kis házat megpillantotta. Meggyorsította lépteit, és éppen az ajtóhoz jutott, mikor az eső nagy cseppekben megeredt.
– A legjobb időben – kiáltotta Colt, mikor a fiatalember belépett.
Hughes fürkészve nézett körül a szűk helyiségben. A vadásztársaságból nem hiányzott senki sem.
– Nos
