31. FEJEZETGrant
Nem szokásom aggódni.
És általában idegeskedni sem. De egy órán belül már tizedszer pillantottam a karórámra a Leilani fedélzetén, ahogy a rámpát figyeltem, de Irelandnek nyoma sem volt. Olyan sűrű lett a köd, hogy még a rámpa feljáróját sem láttam, és a parkolót sem. Negyedórája megcsörgettem Ireland mobilját, és üzenetet hagytam neki a hangpostáján. Üzenetküldéssel nem akartam megzavarni. Amikor újabb félóra telt el, és még mindig nem jött, elkezdtem fel-alá járkálni, és újra hívtam. Másodszor is a hangposta kapcsolt be.
– Szia, én vagyok! – Az órámra néztem, és kifújtam a levegőt. – Kilenckor jöttem el, és most fél tizenegy van. Nem mondtad, hogy a lakásodon kívül bárhová is akartál volna menni. Már egy órája itt kellene lenned. Hívj fel, remélem, minden rendben van!
