A viszony

3. fejezet

3. FEJEZETIreland

Harold Bickman egy igazi seggfej!

Bár imádtam a munkámat, a főnököm az egyetlen, aki nem fog hiányozni. Egy igazi rohadék. Szinte a kezdetektől fogva nem rajongtam érte, pontosabban amióta rájöttem, hogy a férfi ellenpáromat – akinek nálam kevesebb tapasztalata volt, és közel se töltött annyi időt a cégnél, mint én – húszezer dollárral több fizetéssel vette fel. Mindezt hivatalosan is a tudomására hoztam, ő pedig képes volt megmagyarázni, hogy minden munkavállaló és minden pozíció tekintetében vannak pozitív és negatív szempontjai. Azt mondta, ne aggódjak, olyan juttatásokat kapok majd, amiket Jack Dorphman még jó ideig nem fog kapni – például hogy kihasználhatom a cég kiváló szülési szabadság programját.

A HR-hez beadtam egy hivatalos panaszt a fizetésemmel kapcsolatban, és végül megítélték nekem ugyanazt az összeget. Azonban Harold Bickman innentől árulónak könyvelt el. Szerencsére sikerült olyan munkakapcsolatot kialakítanunk, hogy nemigen volt köztünk súrlódás – nagyrészt úgy, hogy kerültük egymást, bár Bickman mai e-mailje újra bebizonyította, hogy micsoda bődületes seggfej. És valami azt súgta, hogy benne volt a keze abban, hogy a céghez eljutott az a topless tengerparti videó. Csak a jóisten tudja, hogy mennyire oda akarja adni az állásomat Siren Eckertnek.

Amúgy Siren a valódi neve, nem a művészneve. Mégis mit képzeltek a szülei? Na mindegy…

Harold Bickman, az ötvennégy éves, túlsúlyos, kopaszodó pasas, akinek állott sajtszaga van, a nők terén nem épp a legokosabb. Lefogadom, hogy azt gondolta, van esélye Sirennél – a huszonnégy éves Seattle Szépe verseny második helyezettjénél – csak azért, mert az megrebegtette előtte a pilláit. Lefogadom, hogy Bickman azt is gondolta, hogy az e-mailjében leírtak szerint fogok eljárni.

Kedves Miss Richardson!

A sajnálatos események, és annak fényében, hogy ön távozik a Broadcast Médiától, látogatását szeptember 29-ére, csütörtök tíz órára időzítettem – ekkor tudja összeszedni személyes holmiját. Bízom benne, hogy látogatása során igazi profiként viselkedik majd. Mivel a céges belépőjét megszüntettük, a biztonsági őrnél kérheti a beléptetést.

Üdvözlettel,

H. Bickman

Ez most komoly? Legszívesebben belemásztam volna a laptopomba, hogy megfojtsam a pasast. Összerándult a gyomrom a gondolattól, hogy talán végig is nézte a „sajnálatos eseményt”. Valószínűleg ki is verte magának, miközben a huszonkét másodperces videót nézte a félmeztelen csajokról, aztán odament Sirenhez, és felajánlotta neki az állásomat.

Egek, az egyetlen jó abban, hogy kirúgnak, hogy csütörtökön végre megmondhatom ennek az alaknak, hogy mit gondolok róla. Bár amilyen egy rohadék, képes lesz eltűnni pont akkor, amikor „összeszedem a személyes holmimat”.

Felsóhajtottam és megnyomtam a kuka ikont, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljak Haroldtól. Már majdnem lecsuktam a laptopot, amikor láttam, hogy jött egy új e-mail. Grant Lexington írta. Kíváncsian rákattintottam.

Kedves Miss Richardson!

Miután áttekintettem az ügyét, úgy döntöttem, hogy a felmondás jogos volt. Azonban beszélni fogok a közvetlen felettesével, és javasolni fogom, hogy a teljesítménye alapján adjon önnek egy semleges ajánlólevelet.

Őszinte híve,

Grant Lexington

Remek, hát ez remek – még hogy Harold írjon nekem bármit is, ami semleges! Le kellett volna csuknom a laptopomat, hogy lehiggadjak. De az utolsó negyvennyolc óra eseményei forráspontig hevítettek. Úgyhogy válaszoltam, nem törődve se a formalitásokkal, se az üdvözléssel, se semmivel.

Remek! Harold Bickman majdnem annyira utálja a nőket, mint amennyire azt utálja, ha valaki dobol a lábával. Kivéve persze, ha azt gondolja, hogy van esélye megkefélni az illető nőt – ahogy azt a helyemre felvett hölgy esetében gondolja. Kösz a nagy semmit!

• • •

Két nappal később, csütörtökön ugyanilyen keserű hangulatban érkeztem meg az irodához. Azonban negyvenöt perccel korábban érkeztem, mivel fogalmam sem volt arról, mennyi idő beérni a csúcsforgalomban. Amikor általában hajnali fél ötkor elindulok otthonról, az utcák mindig üresek. Mivel Bickmant képesnek tartottam arra, hogy előbb nem enged be, úgy döntöttem, beülök a szomszéd kávézóba, ahol legalább fejben felkészülök arra, hogy pakolom össze az íróasztalomat és hogyan bánok el Bickmannel.

Rendeltem egy koffeinmentes kávét, mivel az idegeim már így is totál kikészültek, és leültem egy sarokasztalhoz. Ha stresszesnek érzem magam, általában az Instagramon az Ellen-showból nézek rövid részleteket – ez mindig megnevettet, és segít ellazulni. Rákattintottam egy poénos klipre, ahol Billie Eilish halálra rémítette Melissa McCarthyt, és hangosan felnevettem. Amikor vége lett a klipnek, felnéztem a telefonomból és meglepődve láttam, hogy egy férfi áll mellettem.

– Nem gond, ha leülök az asztalához?

Végigmértem. Magas, jóképű, drága öltönyben… talán nem sorozatgyilkos. De persze a volt pasim is mindig remekül szabott öltönyt viselt.

Pislogni kezdtem.

– Miért?

A pasas balra, majd jobbra nézett. Amikor zöldesszürke szemének tekintete visszatért rám, úgy láttam, mintha a szája sarka kicsit megrándult volna.

– Mert az összes hely foglalt.

Körülnéztem a helyiségben. A francba. Mostanra már tényleg minden hely foglalt volt. Levettem a táskámat az asztalról, és bólintottam.

– Bocs. Nem is vettem észre, hogy így megtelt a hely. Azt hittem… mindegy. Foglaljon helyet!

Az ajka ismét megrándult egy kicsit. Vajon tikkel, vagy ennyire szórakoztatónak talál?

– Mondtam, hogy elnézést, de láthatóan nem hallotta meg. Nagyon elmerült abban, amit éppen csinált.

– Ja, igen. Egy csomó melóm van. Nagyon elfoglalt vagyok. – Egy kattintással bezártam a YouTube-ot, és megnyitottam a levelezésemet.

A jóképű pasas kigombolta a zakóját, leült velem szemben, majd kávéscsészéjét az ajkához emelte.

– A kedvencem az a rész, amelyikben Will szerepel.

Összevontam a szemöldökömet.

A pasas elvigyorodott.

– Smith. Az Ellenben. Véletlenül megláttam, hogy mit néz. Mosolygott. Egyébként gyönyörű a mosolya.

Éreztem, hogy elvörösödöm, de nem a bók miatt. Felnéztem a plafonra.

– Oké, hazudtam. Nem dolgoztam. Nem kell külön felhívnia rá a figyelmet.

Kis mosolyából széles vigyor lett, mégis volt benne valami önteltség.

– Mondták már magának, hogy arrogáns a mosolya? – kérdeztem.

– Nem. De tudja, az utóbbi pár évben nem sokat mosolyogtam.

Félrehajtott fejjel néztem rá.

– Az nagy kár.

Kutatóan nézett az arcomba.

– Akkor miért hazudott a munkáját illetően?

– Őszintén?

– Persze. Próbáljunk meg őszintén beszélgetni.

Felsóhajtottam.

– Ez volt a zsigeri reakcióm. Nemrégiben elveszítettem az állásomat, és nem tudom… azt hiszem, igazi lúzernek éreztem magam, ahogy itt ülök és Ellen-videókat nézek.

– Mi a foglalkozása?

– Híradósként dolgozom a Lexington Vállalatnak, vagy legalábbis dolgoztam, pár nappal ezelőttig. A hajnali híradót csináltam.

Nem Mosolygok Úr nem úgy reagált, ahogy az emberek szoktak, amikor elmondom, hogy a tévében dolgozom. Az emberek általában felvonják a szemöldöküket, és ezer kérdéssel kezdenek ostromolni, pedig a munkám sokkal csillivillibbnek tűnik, mint amilyen valójában. Mégis, a velem szemben ülő pasast láthatóan nem hatotta meg. Vagy ha igen, akkor nem mutatta ki, amit különösnek találtam.

– És maga mivel foglalkozik, hogy ilyen szép öltönyt visel, és könnyedén kávézgat – a telefonom órájára pillantottam – reggel háromnegyed tízkor?

A kis ajakrándulás visszatért; a fickó láthatóan értékelte a szarkazmusomat.

– Egy cég vezérigazgatója vagyok.

– Lenyűgöző!

– Nem, komolyan. Családi vállalkozás. Úgyhogy nem a szamárlétra legalján kezdtem.

– Sógor-komaság. – Belekortyoltam a kávémba. – Igaza van. Most már kissé kevésbé vagyok lenyűgözve.

Ismét elmosolyodott. Ha igaz, amit mondott, hogy nem sűrűn mosolyog, akkor az valóban nagyon nagy kár… mert azok a telt ajkak és az a mosoly szíveket képes megolvasztani és pókercsatákat képes megnyerni.

– Meséljen arról, hogy miért veszítette el a munkáját! Mármint, ha nem kell visszatérnie ahhoz, amit a telefonján végzett.

Felnevettem.

– Hosszú történet. Csináltam valamit, amit ártalmatlannak gondoltam, de kiderült, hogy megsértettem a céges etikai kódexet.

– És maga egyébként becsületes alkalmazott?

– Igen, több mint kilenc éven át a belemet is kidolgoztam azért, hogy oda kerüljek, ahol most vagyok.

A pasas csak nézett rám és kortyolt még egy kicsit a kávéjából.

– Próbált már beszélni a főnökével?

– A főnököm évek óta szeretne az ajtón kívül tudni, mióta panaszt tettem az ügyben, hogy a férfi ellenpáromat nagyobb fizetésért szerződtette, mint engem. – Erről eszembe jutott, hogy be kell mennem az irodába, hogy találkozzak a seggfej főnökömmel. – Lassan mennem kell. Az említett főnök azt várja, hogy végre eltüntessem a cuccaimat.

A vezérigazgató úr megdörzsölte az állát.

– Nem bánja, ha adok egy jótanácsot? Nagyon sok alkalmazotti probléma ment keresztül már a kezemen.

– Hogyne – vontam vállat. – Abból baj nem lehet.

– Törvénybe ütközik megbosszulni azt, ha valaki panaszt tesz egy törvénybe ütköző, nemi megkülönböztetésen alapuló fizetéskülönbség miatt. Javaslom, hogy kérjen időpontot a HR-osztálytól, és mutassa be állítása bizonyítékait. Szerintem ennek utána kellene mennie, és a maga főnöke lenne az, aki itt ülne, miközben Ellen-videókat néz.

Hm. Amikor Scottnak elmeséltem a történteket, nem is említette, hogy a bosszúállás törvénybe ütközik. De ez nem lepett meg. A volt pasimat túlságosan is lefoglalta az, hogy lecsesszen amiatt, hogy félmeztelenül mutatkoztam a tengerparton.

Felálltam.

– Köszönöm. Átgondolom.

A jóképű pasas felállt, és úgy bámult rám, mintha valamit még szeretne mondani, de át kell gondolnia a szavait. Addig vártam, amíg kényelmetlenné nem kezdett válni a csend.

– Ööö, örültem, hogy megismerhettem – mondtam.

– Én is – bólintott.

Elindultam, ő pedig megállított azzal, hogy ismét megszólalt.

– Nincs kedve… nincs kedve később velem ebédelni? Azzal a kifogással nem élhet, hogy elfoglalt, most, hogy munkanélküli lett.

Elmosolyodtam.

– Kösz. De nem hinném.

A vezérigazgató úr bólintott, majd visszaült a helyére.

Kiléptem a kávézóból, és nem igazán tudtam eldönteni, miért mondtam nemet. Persze, ott van a ne állj szóba idegenekkel veszély. De ha nyilvános helyen találkozom vele egy ebédre, az nem veszélyesebb, mint randizni valakivel, akit egy bárban ismertem meg. És olyat már csináltam korábban is. Ha őszinte akarok lenni, féltem ettől a pasastól – pont úgy, ahogy Scott-tól féltem, amikor megismerkedtünk. Túl jóképű volt, túl sikeres, és azt hiszem, ezzel a típussal kissé félénk vagyok.

De ez merő ostobaság. A pasas baromira szexi, és a reggelem elég szarul fog alakulni. Miért ne ebédelnék vele, miért ne ragadnám meg az alkalmat?

Váratlanul megálltam az utcán, amitől valaki mögöttem egyszerűen nekem jött.

– Bocsánat! – mondtam.

A fickó grimaszolt egyet, és megkerült. Visszasiettem a kávézóhoz, és kinyitottam az ajtaját. A vezérigazgató állt az asztal mellett, és úgy emelte fel a csészéjét, mint aki hamarosan menni készül.

– Helló, Vezérigazgató úr, maga nem sorozatgyilkos, ugye?

Összevonta a szemöldökét.

– Nem. Nem vagyok sorozatgyilkos.

– Jól van. Akkor meggondoltam magam. Magával ebédelek.

– Ó, akkor örülök, hogy nem irtottam ki a fél várost.

Felnevettem, és beletúrtam a táskámba a telefonom után.

– Írja be a számát. Megküldöm üzenetben az elérhetőségemet.

Pötyögni kezdett a telefonomba, én pedig azonnal megküldtem neki az adataimat. Amikor a telefon megrezzent a kezében, lepillantott.

– Ireland. Gyönyörű név. Illik magához.

Lenéztem a telefonomra, de nem írt bele nevet.

– „Igazgató úr”? Nem árulja el a nevét?

– Gondoltam, megváratom az ebédig.

– Hm… na jó. De gondolom, valami puccos vezérigazgatói neve van, valami híres családnév, amit a vagyonkezelői alappal együtt örökölt.

Felnevetett.

– Örülök, hogy ma bejöttem egy kávéra.

Elmosolyodtam.

– Én is. Később írok az ebéd ügyében.

Bólintott.

– Várni fogom, Ireland.

Kijöttem a kávézóból, és sokkal jobb hangulatban indultam el az iroda felé, mint ahogy megérkeztem. Talán a mai nap mégsem lesz olyan rossz…

• • •

– Ez most komoly? Annyit sem tudott volna várni, hogy lepakoljam az íróasztalomat?

Az irodánk egy nagy, nyitott tér volt, amelynek közepén kis fülkék voltak, oldalt pedig amolyan akváriumszerűen helyezkedtek el az üvegajtós irodák. A biztonsági őr úgy kísért el Bickman irodájáig, mintha valami börtöntöltelék lettem volna. Hirtelen megláttam Sirent a nagy, nyitott tér túloldalán, amint a kis fülkéjéből dobozokat cipel át az én irodámba.

Bickman megrántotta az övét, és feljebb húzta a pocakján.

– Ne csináljon jelenetet, különben én pakolom össze a vackait!

Összevontam a szemöldökömet, és ahogy beszélni kezdtem, dobolni kezdtem a lábammal.

– Remélem, legalább annyi fizetést ad neki, mint amennyit egy pasi ugyanezzel a végzettséggel és tapasztalattal kapna. Jaj, várjon… az nem fog menni, mert az ilyen kvalitású pasik még mindig a levélfeldolgozóban melóznak.

Bickman megnyomott pár gombot a telefonján, és ahogy kihangosítva beszélt, átnézett az irodámba.

– Ireland megjött, hogy elvigye a holmiját. Jobb lenne, ha hagyná, hogy összepakoljon, és csak utána rendezné be az új irodáját.

– Igen, Mr. Bickman.

A plafonra bámultam. Igen, Mr. Bickman.

A seggfej intett, hogy utamra enged; intézzem már el, amiért jöttem.

– Ne piszmogjon sokáig!

Undorodva elfordultam, hogy kilépjek az irodájából, de aztán megálltam és megfordultam. Még nem döntöttem el, hogy a HR-hez forduljak-e amiatt, hogy bosszúból kirúgott. Igazából nem volt rá semmi bizonyítékom – nem igazolhattam azt, hogy Bickman szerezte meg a kirúgásom indokaként felhozott videót. És tudtam, hogy a fenyegetésem nem hatná meg. Mégis szerettem volna, ha szarul érzi magát, hogy legalább én egy kicsit jobban érezzem magamat.

Visszaléptem az irodájába, és csendesen behúztam magam mögött az ajtót, hogy még utoljára közöljek vele valamit.

– Évek óta kereste az okot, hogy kirúgasson. De ez nehéz volt, mivel mintaalkalmazott voltam, és az értékeléseink jelentősen nőttek azóta, hogy csatlakoztam a műsorhoz. Most végre talált valami okot. Nem tudom, hogy csinálta, de a maga keze van abban, hogy a HR-osztály megkapta azt a videót. Mondja, lemásolta magának? Remélem, hogy igen, mert ebből az irodából ez az egyetlen segg, amit valaha látni fog! Attól az alulképzett, gimiből szalajtott kislánytól, akinek az állásomat adta, nem sokat fog látni! Azt képzeli¸ hogy ettől majd odalesz magáért, pedig a kiscsajt nagyon lefoglalja az, hogy a reklámosztály új gyakornokával keféljen. Ja, és emlékszik Marge Wilsonra? Arra az elvált, középkorú nőre, aki helyettesíteni jött, és akit pár éve leitatott a karácsonyi bulin? Akiről azt gondolja, hogy senki nem tudja, hogy maga hazament vele? – Elmosolyodtam, és felemeltem a kisujjamat. – Nos, mindannyian tudjuk. Marge csak Pici Pöcök néven emlegette magát.

Kinyitottam az ajtót, mély levegőt vettem, és elindultam, hogy összepakoljak kilenc évet az életemből.

Alig három perccel később két biztonsági őr volt az irodám ajtajánál, Bickman pedig ott állt mellettük.

A felső fiókból betettem még pár cuccot egy dobozba, és haragos pillantást vetettem a volt főnökömre.

– Még nem végeztem!

– Elég sokáig pakolt így is. Mi, többiek itt dolgozunk.

Mormoltam valamit magamban, és kinyitottam a második fiókot, hogy folytassam a pakolást.

– Egek, micsoda seggfej maga, Pici Pöcök!

Láthatóan a mormolás nem volt túl sikeres, mert Bickman elvörösödött, és az ajtó felé mutatott.

– Kifelé! Tűnjön el!

Kirántottam a második fiókot a helyéről és minden különösebb hercehurca nélkül a dobozomba ürítettem a tartalmát. A másik két fiókkal ugyanezt csináltam, majd az üres fiókokat az íróasztalom túlsó végén álló vendégszékre hajítottam. Felkaptam az asztalomon álló, bekeretezett képeket, valamint leszedtem a diplomámat a falról, és mindent a dobozba gyömöszöltem.

A két egyenruhás biztonsági őr láthatóan igen kínosan érezte magát.

Szomorúan rámosolyogtam az egyikre.

– Már megyek is. Ne foglalkozzanak ezzel a seggfejjel!

Az őrök a liftig jöttek utánam és velem tartottak. Bickmanben legalább volt annyi, hogy egy másik lifttel ment. Bár amikor kiléptünk a földszinten, Bickman is velünk egyszerre lépett ki a mellettünk levő liftből.

Megráztam a fejem, és továbbmentem.

– Szerintem a két biztonsági őr elég lesz. Nem kell kísérgetnie, Bickman.

A volt főnököm azonban tisztes távolból mégis jött utánam. Amikor kiértem a nagy előcsarnokba, ott elég sokan álltak, ezért úgy döntöttem, hogy némi dráma kíséretében távozom. Megálltam, és szembefordultam Bickmannel. Letettem magam elé a súlyos dobozt, Bickmanre mutattam, és teli tüdőből üvölteni kezdtem.

– Ez az ember arra használja fel a pozícióját, hogy nőket használjon ki! Az imént rúgott ki engem, és egy lánynak adta az állásomat, mert azt hiszi, hogy a lány köszönetképpen szétteszi neki a lábát! Azt hiszem, egyáltalán nem hallott még a #metoo-mozgalomról{2}!

Bickman nagy lendülettel megragadta a könyökömet, én viszont elrántottam tőle.

– Ne érjen hozzám!

Amikor rájött, hogy jó néhányan bámulják, hátralépett, és megfordult, hogy visszarohanjon a lifthez.

Muszáj eltűnnöm innen, mielőtt a biztonságiak kihívják az igazi zsarukat. Nagy levegőt vettem, hogy lenyugodjak, felemeltem a dobozomat, és emelt fővel az üvegajtó felé masíroztam. Azonban… valaki az utamba került, pontosabban egyenesen felém tartott gyors, sietős lépteivel. Ahogy belenéztem az arcába, lassítottam. Az arca iszonyatos dühöt tükrözött.

– Ne merészeljen nyúlkálni! – kiáltotta át a vállam fölött Bickmannek.

A vezérigazgató úr.

Remek! Egyszerűen remek! Az első pasas, akivel több hónap után végre megismerkedtem, pont ebbe az épületbe lép be, pont akkor, amikor jelenetet rendezek, és úgy viselkedek, akár egy idióta. Az időzítés nem is lehetett volna rosszabb. De persze mindez belefért ebbe a szar napba.

Az utóbbi néhány nap feszültsége most jött ki rajtam, és egyszerűen elpattant a húr. Elkezdtem nevetni, úgy, mint egy eszelős. Először csak kirobbant belőlem a kacagás, amiből horkantós vihogás lett, majd mélyről jövő röhögés, ami egészen olyan volt, mintha elvesztettem volna az eszem. A szám elé kaptam a kezemet, hogy elfojtsam, de a szavak a hisztérikus nevetés ellenére is kitörtek belőlem.

– Hát persze, hogy pont magával futok itt össze! Esküszöm, általában nem ilyen vagyok! Egyszerűen csak volt néhány nagyon rossz napom!

A vezérigazgató úr továbbra is átbámult a vállam felett. Arckifejezése szó szerint gyilkos volt – befeszült áll, rángatózó arcizmok, orrcimpája pedig úgy kitágult, akár a bikáé. Megfordultam, hogy lássam, merrefelé néz, és észrevettem, hogy Bickman ahelyett, hogy távolodna tőlünk, felénk tart.

Felsóhajtottam, mert tudtam, hogy a jelenetnek még nincs vége, és lehunytam a szememet.

– Megértem, ha nem hív fel az ebéd miatt.

A férfi rám pillantott, majd Bickmanra, aztán megint rám.

– Én még mindig szeretném elvinni ebédelni. Azonban lehet, hogy maga lesz az, aki meggondolja magát.