Vihar London felett

Chapter 2

ELŐSZÓ

Allan Wood ezredes – az Intelligence Service Secret egyik vezetője – megszokott feketéjét itta a Grosvenor-House teraszán, Arthur Craig társaságában. Craig a Times riportere volt, és a szakmában igen nagyra értékelték képességeit.

– Mindjárt záróra – mondta az ezredes, miközben a főpincérre pillantott, aki kitűnően szabott frakkjában olyan előkelő volt, mint egy skót főnemes.

Az újságíró sóhajtva nyúlt pénztárcája után.

– Most kereshetünk egy night-clubot. Ideje volna már, hogy vége legyen ennek az átkozott háborúnak!

– Nem vagyunk már messze a végétől – mondta Wood határozott hangon. – Az afrikai és olaszországi sikerek után most bekövetkezett a várva várt invázió is: csapataink megvetették lábukat Normandiában, és az utánpótlás özönlik a Csatornán keresztül.

– Én korántsem látom ilyen biztosnak a győzelmet – jegyezte meg a riporter –, a németek még mindig erősek és olyan titkos fegyvereik lehetnek, amilyenekről nem is álmodtunk eddig.

Allan Wood legyintett. – Badarság! Csak nem hiszel az ellenséges propagandának? Ha valóban volnának titkos fegyvereik, akkor már a partraszállás első napján bevetették volna azokat… De ma ne törjük a fejünket a háborús problémákon… Nem volna kedved kisétálni a Temze partjára?

– Szívesen – mondta Craig, miközben felemelkedett helyéről, és a széken hanyagul átvetett trencskója után nyúlt. – Ha úgy tetszik, máris mehetünk!

Nemsokára ott álltak a folyó partján. Varázslatosán szép éjszaka volt. A sötét égbolt úgy tátongott feketeségével a város fölött, mint valami fölfelé ívelő roppant szakadék, és a mélyén csillagok ragyogtak. A városban azonban egyetlen fénypont sem mutatkozott.

– Tökéletes elsötétítés – mondta Wood elégedetten. – Az utóbbi időben egyébként már csak elvétve jut el egy-egy német gép London fölé.

– Éppen ez a nagy csönd nem tetszik nekem – jegyezte meg az újságíró. – Sokszor úgy érzem, hogy a németek valami szörnyűségre készülődnek ellenünk.

– Talán a megtorlásra gondolsz? – kérdezte Wood. – A németeknek kevés joguk van arra, hogy ezt a szót kimondják, hiszen ők kezdték el a polgári lakosság bombázását.

Kis ideig szótlanul álltak egymás mellett… Mély, szinte természetellenes csönd volt. Egyszerre aztán, egészen váratlanul, olyan hang hallatszott, mintha valami óriás motorkerékpár zakatolna a messzeségben.

– Mi volt az? – figyelt az újságíró.

Furcsa sistergés ütötte meg a fülüket; a sötét égen egy szivar alakú test jelent meg, melynek végén vörös láng lobogott… A baljóslatú fény ijesztő gyorsasággal közeledett a város felé.

– Hatalmas meteor, vagy üstökös – mondta Craig. – A greenwichi obszervatóriumban nagy lehet az öröm.

Az égen lobogó, rejtélyes láng visszfénye végigrezgett a folyó sötét tükrén, és egy pillanatra megvilágította a víz partján álló karcsú obeliszket, melyet Kleopátra tűje néven ismernek a londoniak.

Egyre több fényes vonal szántotta végig az égboltot, mintha csak valami rettentő csillaghullás vette volna kezdetét. Minden oldalról foszforeszkáló, sistergő, orsó alakú testek röpültek London fölé…

– Igazad volt, mikor a németek titkos fegyverét emlegetted – mondta Wood sápadtan. – Nem üstökösök lángolnak az égen, hanem vezető nélküli repülőgépek, vagy talán inkább óriás rakéták.

Az ezredes utolsó szavai után borzalmas erejű detonáció rázta meg a földet… Az első német robbanótest lecsapódott London házai közé.

Mint már annyiszor a múltban, a németek megint a védtelen polgári lakosságot szemelték ki áldozatnak… Az első tüzes lövedéket csakhamar egész rajok követték.

Lángok csaptak fel London különböző pontjain: az ég vörösen izzott, mintha Loge – a tűz ármányos istene – borította volna lángpalástját a város fölé.