Bondoró hegyen ért egyszer nyári vihar, de cudar. Faágak, levelek, röpködtek, én pedig szerencsére nálam lévő nylon esőkabátomban egy szélső fához tapadva vártam a végét. El is jött, utolsó nyögésekkel megállt a szél. A kora estében hirtelen rám szakadt nyugalom, úgy látszik nem csak engem varázsolt el, mert tőlem nem messze, megszólalt a fülemile. Csattogó éneke úgy szállt fel a csendes, nedves légbe, mintha néhány perccel azelőtt, nem akarta volna a vihar az összes fát kicsavarni tövestől. Az erdőszélhez lekaszált rét csatlakozott. Nem bírtam otthagyni e felemelő szépséget, felültem egy szénakazalra. Aztán bámultam az égen sziporkázó csillagokat. Az eső kimosott a levegőből minden port, szinte elláttam a galaxisunk túlsó partjára. Most, amikor a papír mellett emlékezem, újra érzem a nedv
