Emil kétségek közt vergődött egész nap. Szótlan, magába fordulón töprengett, és mikor anyja megkérdezte mi baja, vagy heves fejrázás volt a válasza, vagy csak egy odavetett ,,jól vagyok!”-ot mondogatott orra alatt alig hallhatóan, inkább idegesen morogva.
- Kincsem! Figyelj rám! - nézett rá kérdőn az anyja. - Nézd rám különben összetöröm ezt a vacak számítógépet!
- Oh! Bocsánat! Mit is kérdeztél, anya?! - nézett rá abban a percben, hogy valami megzavarta ideiglenes nyugalmi állapotát.
- Drágám! Kérlek mondd el nekem őszintén, hogy mi bánt?
- Semmi! Tényleg… semmi az égvilágon… - mély hallgatás, és annál nagyobb sóhajok, amik jelentését nem lehetett félreérteni. Kékessynének remek anyai ösztönei voltak, és minden esetben érezte azt, ha a fia valamivel hadilábon áll, vagy csak nincs kibé
