„Napok óta lövöldöztek. Nagyon féltem, de azért szerettem volna kimenni az utcára, anya azonban nem engedett ki a házból. Csak a kertbe, délelőttönként. Anya is szokatlanul ideges volt, a mosolyából láttam. Ha olyankor mosolyog, amikor ideges, szeme sohasem melegszik át, hűvös marad, és tompán fénylik. Zsókát nem nagyon érdekelte a lövöldözés, örült, hogy nem kell iskolába mennie. Egész nap rajzolt, festegetett, ha megunta, a mackójával játszott. Délután, ahogy sötétedni kezdett, ötpercenként megkérdezte:
– Apu hol van? Miért nem jön már haza?
– Ugyan, Zsó, maradj már nyugton – szólt rá anya. – Apádnak dolga van. Majd hazajön. – Az ablakhoz ment, kitekintett. Ő is nyugtalan, nemcsak én – gondoltam. Mellé lopakodtam, átfogtam a derekát, éppúgy, ahogy apa szokta, amikor jóban vannak. Tenye
