Áradat és utca, számunkra túl lassúk. Túl görbék. Mert haza akarunk jutni. Nem tudjuk, merre van: haza. De oda vágyunk. És az utca és az áradat számunkra túl görbe.
De hidakon és gátakon át lüktetnek a szerelvények. Feketés zöldet lélegző erdőkön és a csillagokkal terített, selymes, bársonyos éjszakákon át fújtatnak a tehervonatok fel-alá, kerekek folytonos egymásutánjában. Milliónyi érzéketlen talpfa felett dübörögnek. Feltartóztathatatlanul. Szakadatlanul: a vonatok. Gátakon átvágva, bömböltetett hidakon, páragőzből mennydörögve, a sötétségben szertefoszolva: zümmögő, dörmögő szerelvények. Tehervonatok, morogva, sietve, valahogy tétlenül és nyugtalanul, olyanok, mint mi.
Olyanok, mint mi. Jövetelüket fenségesen, nagyszerűen és már roppant messzi messzeségből jelzik, egy kiáltással. Maj
