– Emlékszik rájuk? – kérdezte.
Eliza megrázta a fejét.
– Csak egy villanásnyi emlék, egy kép, amit alighanem megszépített az idő. Sőt, az ahogy most emlékszem rájuk, sokkal inkább egy érzés, mint egy kép… Hogy biztonságot adtak, fontos voltam nekik… Szerettek, és ez valamiért jobban tetszik, mint egy kép. Hasonló érzést próbálok elérni a festményeimen… Mármint a korábbi munkáimon, és azokon, amiket magamnak készítek.
Alex hagyta Elizát beszélni.
– A szemlélő érzékeit szeretném stimulálni. Azt szeretném, hogy ugyanúgy, vagy még jobban megindítsa őket, mintha szemtanúi lennének az esetnek. Nem az a célom, hogy a festményem olyan legyen, mint egy fotó, inkább olyan, mint egy érzés, bár szerintem egy jó fotó is képes nagyon erős érzelmeket kiváltani.
A nő az ajtó felé húzódott. Alex megin
