– André Kalász – mutatkozott be a fiatalember –, de szólíthat Andrásnak is, valamikor ugyanis Kalász Andrásnak hívtak. Mindenesetre csókolom a kezét. – És kezet csókolt, mint egy jól nevelt dendi. Magas volt, rövid ujjú inge alól kisejlettek duzzadó izmai. – És, ha már megismerkedtünk, megragadom az alkalmat, hogy anyám nevében is kifejezzem őszinte részvétünket. – Arca, tekintete komor volt.
Éva csodálkozva nézett rá.
– Részvétet? Mihez és miért?
Kalász András Kálmánra nézett, aztán megint a lányra, mintha valamit nem értene.
– Bocsánat, nem hallgatták a rádió déli híreit?
– Nem, nem hallgattuk – mondták szinte egyszerre. – Mit kellett volna megtudnunk a hírekből?
Kalász András összevonta sűrű szemöldökét.
– Azt hittem, tudja – Kálmánra nézett, és helyesbített –, tudjátok.
– Az is
