4.
– Józsi, nagyon kérlek, uralkodj magadon, ne őrjíts meg engem is.
Bruckner megállt. Nagyokat nyelt. Ordítani szeretett volna. Uralkodjon magán? Vak ez az asszony?… Mit uralkodjon, hát mit csinál ő? Nem szól egy büdös szót sem, már az is baj, ha sétál? Hát mit tegyen, ha nem tud ülni, nem tud enni, nem tud aludni? Ezt nem lehet kibírni, meg kell őrülni a tehetetlenségben! Nem tudta magát türtőztetni. Kifakadt. Nem kiabált, nem üvöltött, alig hallhatóan beszélt, de a düh, az elkeseredés érezhető volt hangján.
– Próbálj megérteni, Julis. Legalább te érts meg. Második napja ülök itt és várok. Mire várok? Arra, hogy olyan áruló brigantik, mint a te dédelgetett Lászlód, értem jöjjenek és végezzenek velem? Arra várjak, hogy tehetetlenül elpusztuljak? Várni kell, majd értesítenek! – ezt mond
