22.
Szombat hajnal volt, november harmadika. A felkelő nap gyöngyházszínű felhők között bújócskázott, kósza sugaraival végigsimogatta az erdő fáinak rőtbarna lombjait, felszárította a ködös éj csillogó könnyeit, aztán, mint aki dolgát elvégezte, újból eltűnt. Magára húzta a szürke, esőtől duzzadó fellegek puha paplanát, s megint sivár, kilátástalan szürkeség borult a tájra.
A völgyekben vastag gyapjas ködcsordák gomolyogtak, s úgy látszott, mintha hátukon cipelnék a hegyek csúcsait.
A tábor még aludt. Csak az őrszemek halk beszéde törte meg a hajnali csendet, meg a sátrakból kiszűrődött halk sóhajok. Nyugtalan volt a nappal, és nyugtalanul telt az éjszaka is. A harcosokat csak pár ezer méter választotta el az otthontól, ez a távolság mégis mintha százezer kilométer lenne. Az otthon és a
