Siratófal II. kötet

Chapter 2

1.

Juhász Kálmán gondterhelt arccal állt a kifosztott tanya udvarán. Január utolsó napján kapta meg Márti üzenetét, hogy a gyerekkel együtt szerencsésen megérkeztek, s már november harmincadika óta a tanyán tartózkodnak. Három nappal ezelőtt indult el Debrecenből, és ma reggel érkezett meg. Csak két napig maradhat, vissza kell utaznia, mert ott van szükség most rá, meg kell szervezniük a Parasztpárt országos hálózatát.

Az ég vakítóan fényes volt, a behavazott határ szikrázott az erős napsütésben. Cegléd fölött repülőrajok húztak Pest felé, a szivar alakú törzsek ezüstösen csillogtak a napfényben.

Végigjárta a tanyát. Az épületeken már meglátszott a három férfi keze nyoma. Megjavítottak mindent, amit csak lehetett. Megállt a jegenyesornál, tenyerét szeme fölé tette, és végignézett a havas tájon. A nagykőrösi úton csapatszállító autók, harckocsik és tüzérségi vontatók robogtak Cegléd felé. A lombtalan fák között most jól látta a Kristófék tanyáját, mögötte a távolban, Perje partján Gelencsérek kastélyát és a majorsági épületeket. Csak Marcit és a barátját nem látta, pedig mát itt kéne lennie. Meg is mondja nekik, hogy igazolvány nélkül ne igen kószáljanak, mert az oroszok bujkáló fasisztáknak nézik őket, és ha elfogják, hetekig tarthat, amíg tisztázzák kilétüket. Sok a bujkáló, fosztogató bandita, napirenden vannak a gyilkosságok és a rablások. Márti mesélte, hogy a tanyasiak megszervezték a védekezést ha valamelyik tanyára rátörnek a banditák, azonnal meggyújtják az előre elkészített jelzőtüzeket, és máris jön a nép.

Visszament a házba. Márti Péterkét szoptatta. Anna vacsorát főzött, Árminka egy spulnival játszadozott a kemencesutban, érthetetlen szavakat dünnyögött. Koltai az ablak mellett cipőket, csizmákat javított. Mióta eljöttek Pestről, alig lehetett a szavát hallani. Félelemmel gondolt a jövőjére, bánta, hogy nem hallgatott annak idején Annára.

Juhász Kálmán leült a padkára. Elővette a bádogdózniját, akkurátusan cigarettát sodort, rágyújtott, megkínálta Koltait is.

– Maga egészen jó suszter lenne, Koltai úr – mondta barátságosan.

– Megette a fene – mondta keserűen az asztmás férfi. – Nem lesz már énbelőlem semmi. Kérdeznék én valamit magától, Juhász úr.

– Kérdezzen.

– Maga tudja, hogy én nyilas voltam, ugye?

– Tudom. Sajnos, nem maga az egyetlen, aki az volt. Dunántúlon még mindig nagyon sokan vannak.

– Most persze kitalálhatnék én sok mindent, hogy miért lettem az. De csak egyet mondok. Az igazat. Meghülyültem. Tetszett nekem a duma, amit levágtak. Higgye el, én nem tudtam, hogy banditák és közönséges gyilkosok közé kerültem. Csak a hatalomátvétel után nyílt ki a szemem. Akkor aztán bitangul kezdtem érezni magamat. Talán a javamra írják, hogy nem öltem embert, nem raboltam, egyetlen ujjal sem nyúltam senkihez sem. Elhiszi ezt nekem? – Merev tekintettel nézett Juhász Kálmánra, nagyon fontosnak tartotta a válaszát.

– Elhiszem. Miért ne hinném? Nézze csak, Koltai úr, hazudni nem tanácsos…

– Dehogynem. Meg fogja látni, azok a nyilasok fogják megúszni, akik hazudnak, Rabó Mátyás azt mondta nekünk, hogy ha lövünk, akkor úgy lőjünk, hogy tanúk ne maradjanak. Ök úgy is lőttek. Én egyetlenegyszer sem lőttem. Az én tanúim élnek. Az ő tanúik elpusztultak. Mit tanácsol? Bemenjek Ceglédre, adjam fel magamat?

– Maradjon a fenekén ülve – mondta Juhász Kálmán. – Ha visszamegy Budapestre, ott jelentkezzen. Az itteni rendőrök nagyon forró-fejűek. Ami persze érthető. Disznó munkát végeztek a testvérei. Még a legjámborabb embernek is felforrt a vére.

Már erősen alkonyodott, de még nem gyújtottak lámpát, takarékoskodtak a petróleummal. Bejött Márti, és a jóllakott gyereket lefektette a kiságyba, aztán behívta Annát is. Márti arcát megülte az aggódás, nem tudta, hogy Marciék hol maradnak ennyi ideig.

– Sok pártember jött Debrecenbe Pestről – mondta Juhász Kálmán Koltainak. – Ők mesélték, hogy minden hidat felrobbantottak. A Pesten maradt zsidókat százával vitték a Duna-partra, és lelövöldözték őket. A katonaszökevényeket pedig felakasztották a fákra, mint tizenkilencben.

– Ez nem lehet igaz – mondta rémülten Koltai.

– Miért nem? Hát mit vártál te Rabótól és bandájától? – kérdezte felindultan Anna. – Most aztán láthatod, hogy nekem volt igazam. Szerencséd van, hogy hallgattál rám, te átok.

– Ne tessék már bántani Koltai bácsit, Anna néni – mondta nagy jóindulattal Márti, és elővette varrókosárkáját, de már annyira sötét volt, hogy semmit sem látott. – Ha Koltai bácsi nincs velünk, csak a jó ég tudja, hogyan vergődtünk volna haza.

– Úgy, úgy, csak védd ezt a gazembert. Megérdemli – perelt Anna.

– Mondd, mit akarsz tőlem? – kérdezte szinte sírva az asztmás ember, és köhögni kezdett. – Hülye voltam. Nem hallgattam rád. Most halálomig a tányéromra fogod tenni? Hát te azt hiszed, hogy én nem bánom? A fejemet szeretném a falba verni. Ne félj, megkapom én a magamét. De így nem lehet élni, hogy minden áldott nap azzal kezded és azzal fejezed be, hogy én milyen rohadt alak vagyok. Akkor inkább felkötöm magam.

– Tói van, jól van – mondta békítően az asszony. – Szeretem azt az érzékeny lelkedet.

– Csak ne marják egymást, Anna – tanácsolta Juhász Kálmán. – A férje belátta tévedését. Nagy dolog ez. Fontos, hogy nem tapad vér a kezéhez.

Elhallgattak. Csak a kis Árminka gajdolt a meleg sutban.

Már beesteledett, amikor Marciék megérkeztek. Fáradtak, éhesek voltak. Örömmel ölelte meg Juhász Kálmánt, még a könnye is kicsordult. Bemutatta neki Brányó Zoltán „barátját”, aztán elmondta, hogy a Nemzeti Bizottság nem adott utazási engedélyt. Pestre egyelőre senki sem utazhat. Hadszíntér. Azt sem tanácsolják, hogy igazolvány nélkül nekivágjanak az útnak, mert könnyen valamelyik fogolytáborban találják magukat.

Meggyújtották a petróleumlámpát, és Juhász Kálmán szemügyre vette Marcit. Megférfiasodott, arca megkeményedett, de erről a kemény, barázdás arcról leolvashatta az elmúlt hónapok megpróbáltatásait. Tekintete még akkor is bánatos volt, amikor nevetett. Brányó Zoltán kiegyensúlyozottabbnak látszott, arca is teltebb volt, színe is egészségesebb, mint Marcié. Csak a tekintete volt nyugtalan.

Az asszonyok megterítettek. Anna jóízű paprikás krumplit főzött galuskával. Matti még kora reggel kenyeret sütött, igazán nem panaszkodhattak. Szerencséjükre a visszavonuló németek nem találták meg a hombárból nyíló pincét, ahová az ősszel Juhász Kálmán az élelmiszer „aranytartalékát” elrejtette.

Vacsora közben Brányó csendesen bejelentette, hogy ő holnap hajnalban a saját felelősségére elindul Pestre.

– Köszönök mindent. A kedvességüket, a meleg szobát, a jó kajákat.

– Kockázatos! – mondta Juhász Kálmán.

– Tudom. De mit tegyek. Nincs már maradásom. Ha anyámra gondolok, kiver a veríték, rosszul leszek. Tetszik tudni, napok óta nem alszom. Nagyon anyás vagyok. Hülye álmaim vannak. Szóval megyek. És ha anyámat bántani merészelte valaki, annak a belét kieresztem. Erre esküszöm. Mert az én kicsi anyámhoz senki se nyúlhat büntetlenül.

– Zoli – mondta Marci –, azt gondolod, hogy én nem nyugtalankodom anyám miatt?

– Tudom, hogy nyugtalankodsz. De az a te dolgod. Az én nyugtalanságom meg az enyém. Nálad más a helyzet. Itt van a feleséged, a gyereked…

– Megígérte, hogy tanú lesz az esküvőnkön, Zoltán – szólt közbe Márti. – Hát ennyit ér a maga ígérete?

Brányó elmosolyodott.

– Ez övön aluli ütés volt, Márti. Amikor megígértem, még úgy volt, hogy az új górék összeadhatják magukat. De most másképpen van. Marcinak nincsenek iratai. Házasság csak Pesten lehetséges. Ott pedig megtalálnak. Az Almássy tér környékén bárki megmondja, hogy Brányó Zoli hol található.

– Magával megyek én is – mondta váratlanul Koltai. Anna hangja csattant, mint az ostor.

– Majd megmondom én mindjárt, hogy hová mégy!

– Nem is vinném magammal, Anna néni – mondta kedélyesen Brányó. – Nem elég, hogy keretlegény voltam, még egy nyilast is vigyek magammal?

Vacsora után Koltaiék lefeküdtek. Márti elmosogatott, aztán kenyeret, szalonnát, száraz kolbászt csomagolt be Brányónak, aki hajnalban útra akart kelni. A konyhában Juhász Kálmán és Marci maradt, a többiek lefeküdtek.

– Hát, fiam. örülök, hogy újra látlak.

– Brányó nélkül elpusztultam volna – mondta Marci őszintén. – Neki köszönhetem, hogy élek. Furcsa ember. Félek is, hogy baja lesz. – Elmesélte szökésük történetét, majd így folytatta:

– Amikor harcba keveredtünk a németekkel, egy sorozat a vállamat és a karomat érte, egy másik pedig a bal combomat. Hatan ott maradtak. Brányó nem hagyott ott. Bekötözte sebeimet, utána a hátán cipelt. Amikor magamhoz tértem, láttam, hogy a társaimnak a terhére vagyok, gondot jelentek nekik, nehezítem a menekülésüket. Azt mondtam: hagyjanak magamra. – Elhallgatott, tekintetét elsötétítették az emlékek.

Juhász Kálmán felállt. Kihozott a kamrából egy üveg cseresznyepálinkát és két poharat.

– Igyál – mondta, és megtörölte a poharakat. Marci éppen csak megízesítette a nyelvét.

– Tudja, apám – folytatta halkan, darabosan –, nem szívesen beszélek arról az óráról. Néha azt mondom magamban: bizonyára rosszul emlékszem. – Gyors mozdulattal felhajtotta a pálinkát. – Mindegy, magának elmondom. A csoportunkból tízen éltük túl az összecsapást. Többen könnyebben megsebesültek. A tízből heten azt mondták, hogy hagyjanak ott, úgysem élem túl a sebesülést. Sok vért vesztettem, a sebeim üszkösödnek már. Nincs erejük, hogy engem cipeljenek. Egy emberért nem szabad feláldozni kilencet. Virányos a védelmemre kelt. De hiába beszélt. Ha idáig megúszták, mondta Kalamár ügyvéd, most már haza akarnak jutni. Brányó leköpte, géppisztolyt fogott rá és elkergette. A többieket is. Ha tetszett volna látni, hogy milyen boldogan iszkoltak. Hárman maradtunk. Virányos, Brányó és én. Faágakból hordágyat készítettek, azon vittek. Amíg élek, nem felejtem el azt a vergődést. Másnap egy hegyi faluhoz értünk. Virányos órákon át leste távcsővel, hogy lát-e a faluban német vagy magyar katonákat. Nem látott. De még így sem mertek bevinni. Brányó a szürkületkor felderítésre indult. Egy óra múlva azzal a hírrel jött vissza, hogy nyugodtan bemehetünk, a falucska a partizánok ellenőrzése alatt áll, a németek már visszavonultak erről a vidékről. A falucska pópája adott szállást, ő gyógyított meg. Néhány nap múlva megjelentek a partizánok a faluban. Virányos velük tartott, Brányó azt mondta: neki elege volt a háborúból. Két hónapig feküdtem betegen. Közben bejöttek az oroszok, a front tovább vonult, Brányó megvárta, míg felgyógyulok, aztán útra keltünk. Két hete érkeztünk ide. Hát ez minden.

Juhász Kálmán sajnálkozva nézte a fiatalembert.

– Anyádnak üzentél?

– Az első hónapokban még csak kapott rólam hírt, de később eltüntették a leveleket a hadtestnél. A keretlegényekkel üzenhettem volna, de nem volt pénzem. Bont pedig nem írhattam alá, mert anyám is pénz nélkül maradt otthon. Ezért akartam hazamenni.

– Most már várj türelemmel, fiam – tanácsolta Juhász Kálmán –, Buda nem sokáig tarthatja már magát. Teljesen bekerítették. Nekem úgy mondták a kommunista vezetők, hogy tulajdonképpen csak a Vár van a németek kezén. Buda többi részét már elfoglalták. – Egy kenyérmorzsát vett fel az asztalról, és rágcsálni kezdte. Arca szinte elszürkült a gondoktól. – Tudod, fiam, a háború nagyon nehéz volt. De az sem lesz könnyű, ami ezután vár ránk. Nem bánnám, ha egy-két évvel öregebb lennék.

– És azt már tudják, apám, hogy a kormány mit akar csinálni? – kérdezte Marci.

– A kormány csak azt csinálhatja – mondta Juhász Kálmán, és cigarettát sodort –, amit a pártok akarnak. Csak nem képzeled, hogy Dalnoki Miklós Béla, Vörös János, Balog páter, Faragó csendőr generális azt akarja, amit a munkások és a parasztok akarnak.

– Én nem tudom, hogy most mit akarnak a munkások. Én békét akarok. Nyugalmat. Feleségül akarom venni Mártit, fel akarom nevelni a gyerekemet, dolgozni, tanulni akarok. Engem az sem érdekel, hogy személy szerint ki az, aki megfizeti a munkámat. Csak fizesse meg tisztességesen.

– Mi parasztpártiak földosztást akarunk – mondta Juhász Kálmán –, köztársaságot akarunk. A kommunisták és a szociáldemokraták pedig államosítani akarják a gyárakat, a bankokat. Mi támogatjuk őket. Az biztos, hogy béke lesz. De a földért, a gyárakért meg a bankok államosításáért harcolni kell. És ez a harc nagyon nehéz lesz, fiam. Te belépsz valamelyik pártba?

– Nem – mondta határozottan Marci. – Nem voltam párttag sohasem, nem is leszek. Megmaradok szakszervezeti tagnak. Maga tudja, apám, hogy én nem voltam forradalmár. Furcsa lenne, ha most kijelenteném, hogy forradalmár lettem, és kérném a felvételemet valamelyik pártba. Nekem nincs kifogásom az ellen, ha szétosztják a földet a parasztok között. A gyárakat is államosíthatják, sőt a bankokat is, nekem csak egy kívánságom van, hagyjanak dolgozni. Ne rúgjanak ki az állasomból a bátyám miatt, ne akarják, hogy spicli legyek, ne alázzanak meg. Fizessék meg a szaktudásomat, fizessék meg, hogy eltarthassam a családomat. Én tisztességesen fogok dolgozni.

Már éjfél elmúlt, de ők még mindig beszélgettek. Juhász Kálmán elmondta, hogy milyen marakodás folyik Debrecenben a beosztásokért, a város hemzseg a kalandoroktól, a szerencsevadászoktól, az ellenállóktól; igazolványokat gyártanak, nyilatkozatokat gyűjtenek, veszekednek a pártokon belül, és veszekednek a pártok is egymással. Úgy látja, mesélte, hogy a kommunisták a legegységesebbek. Ezt azzal magyarázta, hogy a huszonöt évig tartó illegalitás alatt megtanulták a fegyelmet, a szervezés fortélyait, olyan emberekkel rendelkeznek, akik nemcsak jól képzettek, hanem nemzetközi tekintélyük is van, megedződtek a harcban, vállalják a lemondást, áldozatot hoznak, ha kell, és világosan látják a jövőt, tudják, hogy mit akarnak. Helyzeti előnyben vannak a többi párttal szemben, mert a szovjet vezetők csak bennük bíznak meg, ami érthető, hiszen ők harcoltak egyedül következetesen a fasizmus ellen, nem kacérkodtak sohasem Horthyékkal, mint Peyerék vagy Nagy Ferencék.

Marcit különösképpen nem érdekelte, hogy mi történik Debrecenben, hogy mit akarnak a pártok, hogyan és miért marakodnak egymással, de azért türelemmel hallgatta Juhász Kálmán szavait. Nem csodálkozott, hogy jövendőbeli apósa ennyire behatóan ismeri a politikai helyzetet. Tudta róla, hogy fiatalkora óta politizál. Következetesen védi a szegény, földhözragadt parasztok érdekeit, nemegyszer meghurcolták emiatt. Természetes, hogy most ott van ő is, ahol a jövőt tervezgetik. De azt is nagyon jól tudta, hogy hamarosan vissza fog jönni Debrecenből, mert nem akar politikus lenni, az ő politikája a föld ez a húszholdas paradicsom, amelynek minden rögéhez úgy ragaszkodik, mint az élethez.

– Holnap visszautazom Debrecenbe – mondta Juhász Kálmán –, maradj Mártival és a gyerekkel. Féltem őket.

– Persze hogy velük maradok – válaszolta Marci. – Hova mennék? Ha Brányónak sikerül Pestre jutnia, akkor fel fogja keresni anyámat. Végezze csak nyugodtan a munkáját, apám, nem lesz nekünk itt semmi bajunk.

Márti még ébren volt. Zsörtölődött, de azért forró testével szinte rátapadt Marcira, aki úgy érezte, hogy ennyire még sohasem szerették egymást, mint most.

– Mindig ennyire fogjuk szeretni egymást? – kérdezte, és a lány fejét a mellére vonta.

– Még jobban – súgta Márti. – Sokkal jobban. Ha majd saját lakásunk lesz, és nem kell arra gondolnom, hogy a szomszéd szobában idegenek vannak.

– Saját lakás… – mondta halkan Marci, mintegy önmagának. – De messze van az, édesem. Ha igaz, hogy Pest romokban hever, akkor egy ideig nem lesz lakásunk.

Milyen furcsa is az ember, gondolta később Marci. Néhány hónappal ezelőtt még egy lyukas fillért sem adott volna az életéért, és most már saját otthonról álmodoznak. Ő már csak egyenesben van, de hogy Brányóval mi lesz, nem tudja. Eszébe jutott az a beszélgetés, amit vele folytatott valamelyik este. „Az igazság az, édesapám – magyarázta Brányó –, hogy nálatok a keretlegények nemigen kerestek. A politikaiak legtöbbje csóró, melós pali. A bibsiknél más volt a helyzet különösen az első időkben. Volt egy csomó ajser srác köztük. Azok összetartottak, volt pénzük annyi, mint a pelyva, olyan bonokat írtak alá, hogy szikrázott a ceruza, de voltak köztük olyan csórok is, hogy kopogott a szemük. Azokon a kutya sem segített. Persze, te most azt hiszed, hogy én is milliomos lettem. Túrót lettem az, komám. Aláírattam a bonokat én is, de alá ám, csakhogy a pénzt nem tettem a bankba, hanem elvittem azoknak a bibsi haverjaimnak a szüleihez, akik flamóztak. Adtam a Krausz Feriéknek, Gottlieb Sanyiéknak, Kaufmann Piriéknek, Weisz Dezsőéknek. Az Almássy téren és a környékén sok csóró bibsi lakott. Nem dumáltam én erről senkinek sem. Lehet, hogy most azt hiszed, hogy hazudok. A te dolgod. Az a süket Földi rám akart ijeszteni a lógás előtt. Emlékszel? Bírtam a dumáját. Azt hiszed, én nem tudom, hogy ha vége lesz a bulinak, néhányan fel fognak jelenteni? Tudom. Ismerem én ezeket az ürgéket. De nem félek, mert ha Krausz mama él, akkor ő meg fog védeni. Meg a Gottliebék is. Ha meghaltak, akkor pechem van.”

Hajnalban felébredt. Mártit már nem találta maga mellett. Az asztalon a petróleumlámpa halványan pislákolt. Kiugrott az ágyból, egy pillanatra megállt a bölcsőnél, elérzékenyülve nézte az alvó kisfiát, lehajolt, megigazította rajta a takarót, megcsókolta a homlokát, aztán kiment a pitvarba. Márti kenyeret sütött Annával, juhász Kálmán és Brányó már reggelizett. Odakünn még sötét volt, csendesen hullott a hó.

Derékig megmosdott a jéghideg vízben, mire felöltözött, Juhász Kálmánék megreggeliztek. Elbúcsúztak mindenkitől. Marci elkísérte őket egy darabig. Brányó úgy döntött, hogy Ceglédig Juhász Kálmánnal megy.

– Magának frankó igazolványai vannak, Juhász bácsi? – kérdezte. – Ha el akarnak marni, maga majd megvéd.

A műúton megálltak.

– Zoltán – mondta Marci –, ha valami zűröd lenne, nyugodtan hivatkozz rám. Ne felejtsd el. Rám mindig számíthatsz.

– Kösz, haver! – mondta. Erősen megszorította Marci kezét, aztán tövid tűnődés után megölelte.

– Szerencsés utat, és vigyázz magadra. – Marci hangja kicsit ünnepélyes volt.

Brányó néhány lépés után visszafordult.

– Csalánba nem üt a ménkű – kiáltotta, és búcsút intett.

Marci mindaddig ott állt a hóesésben a műút mentén, amíg a két ember gyorsan lépkedő alakja bele nem veszett a homályba.