Bunker

Fejezet 4

Kijevtől Budapestig feltúrták az egész irdatlan határt. Védelmi vonalakat építettek, harckocsiakadályokat, fedezékeket, és ha elkészültek, jött a parancs, hogy húsz kilométerrel hátrább új védőrendszert kell építeni. Az állati robottól elcsigázottan, ezerkilencszáznegyvennégy őszén egyszerre csak azt vették észre, hogy Óbudán ássák már a harckocsi-árkokat. Karácsony előtt a Dunántúlra akarták vinni a zászlóalj maradványait, de már nem tudtak kijutni a Budapest köré vont gyűrűből. Visszaterelték hát őket, s a Medve utca környékén, egy elemi iskolában kaptak szállást. Itt csaptak le rájuk a fegyveresek. Január 28-án estefelé egyszerre csak karszalagos géppisztolyosok rohantak be a szobába, ahol a keret tanyázott, s a csattanó sorozatok hallatán tudták, hogy ami odabent történik, őértük történik. És amikor Kunsági őrmester, a szakaszparancsnokuk, derékszíj, sapka nélkül berohant hozzájuk, az ő agyát egyszeriben elöntötte a vér, s a keze ügyében levő kályhapiszkáló vassal úgy vágta fejbe az őrmestert, hogy vérbe borultan zuhant az olajos padlóra. A kielégült bosszú annyira eltöltötte a lelkét, hogy eszébe sem jutott, hogy embert ölt, és arra sem gondolt, hogy sok bajtársa gyilkosát ölte meg a kormos vasdarabbal.

A többiekkel együtt kirohant ő is a tanteremből, és ahogy tétován megállt az iskolaudvaron, egyszerre csak a nevét hallotta:

– Sanyi, Sanyikám!

Ismerős volt a hang, s annyi öröm, szeretet csengett benne, hogy majdnem kicsordult a könnye, mert nagyon régen nem szólították őt már így.

Feri állt előtte. Alig ismerte meg, bajuszt növesztett. Sötét bőrű, tatáros arcán öröm fénylett, amint hozzálépett, és ahogy testvérek között szokás, megcsókolta.

– Sanyikám! Édes istenem, de örülök, hogy élsz! – hadarta szaporán Feri, s egyik kezében a géppisztolyt tartva, fél kézzel egyre ölelgette. – Jaj de örülök! – s szemében könnyek csillogtak.

Szóhoz sem hagyta jutni.

– Gyere – mondta –, rendbe kell szedned magad. Elter, nem vihetnénk át hozzátok? A testvérem – tette hozzá magyarázólag. – Hadd egyen valamit, és meg is kell neki mosakodni és átöltözni.

Közben a zászlóalj tagjai, akik pestiek voltak, szétszéledtek. Alig néhány ember maradt csak az udvarban, azok meg elmentek a fegyveresekkel a KISKA-alakulat szállására.

Öröm áradt benne, alig tudott szóhoz jutni. Tulajdonképpen föl sem érte még, milyen óriási esemény történt: szabad lett. Szótlanul lépkedett Feri mellett, úgy érezte magát, mint egy gyerek, aki a felnőttek biztató, bátorító kíséretében lépked az utcán. Feri valószínűleg megérezte, mi megy végbe benne, mert bátorítóan ránevetett, és vállára tette a kezét.

Késő este volt már, mire túl voltak a vacsorán, megmosakodott és átöltözött. Elteréknél, a konyhában ültek Ferivel.

– És most mihez akarsz kezdeni? – kérdezte Feri, és lassan cigarettát sodort.

– Nem tudom.

– Hová mész lakni?

– Nem tudom.

Hallgattak. Évek óta most lakott jól először, sőt, még bor is jutott a konzervekből álló vacsorához, s most kissé kóválygott a feje, nem is gondolt a jövőre. Aztán hirtelen eszébe jutott Éva.

– Megkeresem Éváékat – bökte ki. Feri elgondolkodó képet vágott.

– A Göncöl utca környékén SS-csoport tanyázik. Arrafelé gyakoriak a razziák. Hamar elcsípnének.

– Nem tudok máshová menni. Rózsi néni meghalt. Tudod jól, hogy Éváékon kívül nincsenek ismerőseim.

– És én? Hát rólam megfeledkezel? – tárta szét Feri a kezét.

Valkó szótlanul töprengett.

– Itt nem maradhatok.

– Nem is itt, hanem átjössz szépen te is a KISKÁ-hoz, és ott elbújsz. Még egy géppisztolyt is kaphatsz. Azt hiszem, van elég visszafizetnivalód.

Valkóban egyszerre fellobbant a düh. „Hát nem volt elég neki egyszer?” És most eszébe jutott, hogy Ferinek is köszönheti a munkaszolgálatban eltelt három évet”... a kegyetlen veréseket... és Éva elvesztését... mindent, mert a kommunisták ugratták be.

– Igen, abból is, de ebből is elegem van! – mondta élesen.

– Nem értem, mit mondasz.

– Egyszer már beugrattatok. Nagy árat fizettem érte, tanultam belőle!

– Ez az, ez jellemző rád! – csattant fel Feri, s harag izzott a szemében. – Ezek vagytok ti, rohadt kispolgárok. Gyávák!

– Ilyen szónoklatokat már tartottál többször. Elegem van belőle. Belőletek. Többször nem fogtok a vágóhídra hajtani. Ti meg megbújtok idehaza!

– Bolond vagy?! – kiáltotta élesen Feri. – Hát ki bújik meg? Nem arra kérlek éppen, hogy harcolj velünk? Jámbor birka gyanánt magad mész a vágóhídra!

Ettől megsértődött. Azt mondta Ferinek, hogy kalandorok mindannyian. Nem törődnek vele, hogy az akcióikkal véres megtorlásokat idéznek föl. És Feri hiába magyarázkodott, hiába érvelt, másnap reggel otthagyta őket azzal, hogy Éváékhoz megy. Feriéktől hamis igazolványt kapott; a KISKA-csoport „razziát tartott” a Göncöl utcában, s közben fölcsempészték Simonék lakásába.

Azóta itt van, s nem tudja, ha Feri most újra eléállna, hogy menjen vele, itt maradna-e. Az egyedüllét, a belövésektől, az állandó német razziáktól való félelem kikezdte az idegeit, s most már bármi áron itthagyná búvóhelyét. Bármi áron.

Gondolatait a közelben becsapódó aknák süvítő hangja szaggatta szét. Sistergéssel és hullámzó morajlással telt meg a levegő, s mindez olyan váratlanul, hogy fölrezzent, pedig tudta, hogy az előbbi csend nem tarthat sokáig. De most nem ugrott el az ablak mellől. Fásultan a falnak támaszkodott, és lehunyt szemmel hallgatta a tüzérségi párbaj idegtépő hangját; közben azt gondolta: „Talán már a szomszéd utcában harcolnak. Talán már csak órák kérdése, és szabad leszek. A Duna-parton már oroszok vannak. Kétezer méter... már csak kétezer méter. Furcsa, az életét méterben lehet mérni. Mert az én életem most méterektől függ.”

Nem tudta, mennyi ideig állt lehunyt szemmel az ablaknál, arra eszmélt fel, hogy elhallgattak a fegyverek. Félrehúzta a függönyt, és óvatosan kikémlelt. A Vár felett fekete füst gomolygott, amelyet áttetsző pirosra festettek az égő házak felcsapódó lángjai. Amikor a sérült tornyú templom irányába nézett, észrevette a telekhez közeledő németeket. Négy SS-katona három civil ruhás férfit kísért. Sándor előrehajolt, hogy jobban lásson. Az egyik férfi majdnem egy fejjel magasabb volt a társainál. Barna puhakalapja alól tömött, ősz haj fehérlett elő, prémgalléros, szürke bundája havas volt. A második civil alacsony termetű volt, s talán sebesült, mert tántorogva, nehézkesen vonszolta magát. Barna felöltőt és kék svájcisapkát viselt. A harmadik sovány, szikár, hajlott hátú férfi, zöld lódenkabátja oldalt fel volt hasadva, hosszú, fekete haját összeborzolta a szél. „Katonaszökevények” – gondolta Sándor, és összevont szemöldökkel, mereven nézte a közeledő embereket. Az őszhajú mozgása ismerősnek tűnt föl előtte, s találgatta, hol, mikor látta a férfit. Közben a menet már majdnem a telekhez ért, amikor a tántorgó svájcisapkás karjait felcsapva elvágódott. Sándor ösztönösen lehunyta a szemét, izmai görcsösen megrándultak, és feszülten várta a jól ismert géppisztolysorozatot. Egy ember elvágódott a hóban, kelepel a fegyver. Ez törvény. Várt, és hányingert érzett. Oroszországban is, ahányszor kidőlt a sorból egy ember, és meghallotta a lövéseket, mindig hányingert érzett. De a géppisztolyok most nem acsarkodtak fel. Mikor kis idő múlva újra felnyitotta a szemét, és kinézett az ablakon, megkönnyebbülve látta, hogy az elesett férfit hóna aljánál átkarolva az ősz férfi támogatja. „Szerencséje van – sóhajtott –, nagy szerencséje van.” Közben a németek a telek közepén megállították a civileket.