– Nem tudom elhinni – mondta Judit. Halkan beszélt, mintha hangosan gondolkodna.
– Mit nem tudsz elhinni?
– Azt, hogy áruló lett… Még neki sem tudom elhinni.
– Rendben van, ne hidd, de engem hagyj aludni – vágtam el a vitát. – Szervusz!…
Megfordult. Fölém hajolt. Szemében végtelen szomorúság volt.
– Ne adja az Isten, hogy csalódjak benned – mondta. Megcsókolta homlokomat és visszabújt a helyére. Sokáig
hánykolódtam, nem jött álom a szememre.
Másnap reggel hosszasan búcsúztunk. Judit hét órára járt a hivatalba, én nyolcra. Öt éve voltunk házasok, a reggeli elválás megszokottá vált, de ezen a reggelen mégis nehezen váltunk el egymástól. Kétszer is visszajött és hosszan, nagyon hosszan megcsókolt. Kérdőn néztem rá.
– Szeretlek – súgta. – Olyan rossz érzésem van.
– Rosszat álmodtál?
