Hozzád tartozva

Chapter 2

A tegnap este eldurvult minden tekintetben. A Daniellel való beszélgetésem, a késő estig tartó ivászatom. Csak arra emlékszem, hogy egyik pohárral gurítottam le a másik után. És most itt ébredtem a nappaliban, összetört poharak és üvegszilánkok között.

Akárcsak az életem…

Lassan felülök, kezemet a fejemhez szorítom, ami annyira fáj, mintha egy száguldó vonat suhanna át rajta újra és újra. Emlékfoszlányok villannak be egy kemény beszélgetésről Daniel és köztem. A könnyeim maró savként égetik a szememet, ahogy felidézem azokat a szavakat, amik összetörtek. Kitártam neki a szívemet, amit Daniel kíméletlenül még apróbb darabokra zúzott. De megérdemlem. Megérdemlem, mert gyenge voltam, megérdemlem, mert beleszerettem, megérdemlem, mert olyan valaki után sóvárgok, aki soha nem lehet az enyém. Hogyan is gondolhattam akár egy percig is, hogy ez több lehet egy napon. Hogyan gondolhattam, hogy felérek hozzá.

Oldalra pillantok, egy eldőlt borosüveget szuggerálok a lábam mellett. Felemelem és megrázom. Akad még benne pár korty édes nedű. Felhajtom, majd a sarokba vágom az üveget, ami hangosan összetörik.

– Te rohadt szemét gazember! – kiabálom.

Hogy a picsába tudtam beleszeretni? Egy olyan emberbe, akibe szemernyi emberség sem szorult. Aki úgy bánik velem, mint egy érzéketlen rabszolgával, akit csak használunk. Akit csak baszogatunk. Akinek reményt adunk, hogy tudjon mibe kapaszkodni, majd elvesszük tőle. Semmi sem fájt még annyira az életemben, mint az, amit most érzek. A szívem nem bírja feldolgozni ezt a sok érzést. Emellett eltörpülnek a sokévnyi bántalmazások, az, hogy idegen férfiak dugtak félájultra, majd hagytak magamra. Az, hogy az anyám, vagyis a nő, aki megszült, kidobott. Ez mind semmi ahhoz képest, amit Daniel tett velem. A kimondott és kimondatlan szavak. Erős akartam lenni, aki profin kezelni ezt a dolgot, de ez szemmel láthatóan nem megy.

Különös érzékem van az elbaszott dolgokhoz…

Daniel elszánta magát, miszerint engem vitt volna a megnyitóra, közben én idióta elígérkeztem Victornak. Hirtelen felindulásból. Danielben felment a pumpa, mivel az élvezeti tárgya mással jelenik meg a rendezvényen. De ha engem akart vinni, akkor mire várt? Egyszerűen csak meg kellett volna kérdeznie. De nem! Ő nem beszél. Csak baszik. Mert elmondása szerint ő így fejezi ki magát. Hát, bassza meg magát innentől kezdve! Fizetség ide vagy oda. Nélküle nincs életem? Vele sincs. Ennek véget kell vetni. Vagy így, vagy úgy. Vagy elenged, vagy megtanul végre felnőtt emberként viselkedni és gondolkodni, háttérbe szorítva azt, ami a lába között lóg.

Lassan felállok, és elindulok a fürdőszoba felé.

– Baszd meg! – Felkiáltok, ahogy megérzem a szúró fájdalmat a talpamban. Felemelem a lábamat. Egy apró szilánk az, amit óvatosan kihúzok. Szerencsére nem mély a seb, épp csak kiserkent egy csepp vér.

Mai terv…

Először is lezuhanyozom, mert olyan a szagom, akár egy szeszfőzdének, majd összeszedem magam, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy kriptaszökevény. A következő az lesz, hogy bemegyek dolgozni, felveszem a fapofát, és megmutatom Mr. Nagyképűseggfej Danielnek, hogy velem nem játszadozhat. Szerelem ide vagy oda, majdcsak elmúlik egyszer. Ez is csak olyan emberi érzés, mint bármi más. Érzés, amire ha nem vágyunk, elmúlik. Különben is. Egy olyan embert nem lehet szeretni, aki nem hagyja, aki nem szeret viszont, és aki minden létező emberi érzéstől irtózik.

Az irodában síri csend honol. Hála istennek, mivel a fejemben még mindig teltházas rockkoncert zsibong. Leülök az asztalomhoz, és megpróbálok a feladatomra koncentrálni. Gyorsan végigfutom a mai programot. Szerencsére gyenge napunk lesz. Egy találkozója lesz Victornak, és Elinor ugrik majd be egy rövid egyeztetésre a mostani projekttel kapcsolatban. Szuper! Bíztam benne, hogy ma nem kell fejjel rohannom a falnak, közben a seggemet elhagyva dolgozni. A testem gyenge, az agyam szita, így, levonva a következtetést, ma ipari nulla vagyok, a szó minden értelmében.

Jó egy óra nyugalmas csend után, amit e-mailek böngészésével töltöttem, néha üveges tekintettel bámulva a monitort, megcsörren a telefonom. Daniel az. Már vártam, mikor teszi tiszteletét nálam. A gyomrom vadul liftezni kezd, azt hiszem, most jön a tegnapi nap folytatása.

– Igen?

– Gyere be! – hangzik el az utasítás, majd elnémul a vonal. Az uraság látni kíván. Legszívesebben elküldeném a francba, de mivel ezt nem tehetem, szó nélkül beintek az ajtónak, közben azért elmotyogok az orrom alatt néhány szép jelzőt. Felsóhajtok, majd erőt veszek magamon, és bemegyek hozzá. Akármi is vár odabent, nem hagyom magam. Lesz, ami lesz, egyikünknek most fel kell adnia az elveit.

Csendben nyitok be, és annál is csendesebben merészkedem be az oroszlán barlangjába. Most is, ahogy mindig, amikor mereng, a várost nézi zsebre dugott kézzel. Ha agyal, mindig a hatalmas ablaka előtt áll, és a távolba mered. Hihetetlen, mennyire kiismertem ez idő alatt. Viszont a rosszabbik oldalából sokkal többet kaptam, mint a jóból. Egyáltalán van neki olyan? Jó oldala?

– Itt vagyok – közlöm, hogy itt állok, és rá várok.

– Csukd be az ajtót! – válaszolja nyersen. Nyelek egyet, és becsukom magam után az ajtót. Megfordul, és végignéz rajtam. Bosszús, ahogy én is. Bántanak a szavak, amiket egymás fejéhez vágtunk.

Talán őt is bántja…

– Nem tetszett a tegnapi nap befejezése – közli ridegen. Mit nem mond? Azt hiszi, nekem az volt a tökéletes nap?

– Nekem sem – vágom rá azonnal.

– Még én beszélek – morogja. – Nem úgy állsz a dolgokhoz, ahogy kellene. – Lassan elindul felém, lazán, zsebre dugott kézzel. – Mikor fogod már fel, hogy az enyém vagy, Keyla? Miért dacolsz velem állandóan?

Örökké dacolni fogok veled, és te örökké gyűlölni fogsz érte…

– Tudod, mi lenne veled, ha én nem lennék, igaz? – Mire felteszi a kérdést, elér hozzám. Lenéz rám fürkésző, szürke tekintetével. Választ vár, olyat, ami a kedvére való, de nem tudom megadni neki. Túl sok harag és düh tombol bennem, így azt mondom, amit valójában érzek.

– Nem egy kibaszott játékot vettél magadnak! Egy kibaszott szexrabszolgát! És te mikor fogod már fel? – köpöm felé indulatosan, mire a ráncok összefutnak a homlokán.

– Tehát csak nem érted, hogy tőlem függsz, ugye?

– Tévedsz! Nem függök tőled Daniel!

– Nem? – Hirtelen megmarkolja a vállamat, és még közelebb húz magához – Te csak tőlem függsz, Keyla! Tartozol nekem, amit be fogok hajtani rajtad.

– Ki is a függő kettőnk közül, Daniel? – Cinikusan címzem neki a kérdést. Majd hozzáteszem a következőt: – Mi értelme ennek az egésznek?

– Az, hogy addig akarlak baszni, amíg rád nem unok.

Nem hiszem el, amit az előbb mondott. Azt hittem, nem tudja überelni a tegnapi napot, de tévedtem. Kirántom a kezemet, és pofon vágom. Megint. Az arca még dühösebb lesz, látom, nagyon vissza kell fognia magát. Megígértem, hogy soha többé nem ütöm meg, de amit mondott, az nagyon szíven talált.

Megint!

– Rohadék vagy, Daniel! Amíg rám nem unsz? Komolyan? Akkor remélem, hamar eljön az a nap! Remélem, hamar rám unsz, és végre megszabadulok tőled! – kiáltom felé.

– Amíg így fogsz dacolni velem, amíg így kéreted magad, az a nap soha nem jön el! – Az ajtónak szorít. A teste nekem feszül.

– Tehát te ezt élvezed?

– Igen! Élvezem! És te is!

– Te beteg vagy!

– Lehet. De még nem gyógyultam ki belőled. – Megcsókol, közben ellentmondást nem tűrve harapdálja a számat.

– Engedj el! – Ütöm, ahol csak tudom, próbálok elszakadni tőle. Hiába akar lefogni, annyira be vagyok indulva, hogy egyszerűen nem megy neki. Elenged, és tesz egy lépést hátra. A mellkasa vadul emelkedik és süllyed, ahogy az enyém is. Megérintem a számat, majd megnézem a mutatóujjamat, aminek a hegyén egy csepp vér remeg.

– Tudom, hogy felizgultál – mondja zihálva.

– Nem! Ebben a percben undort érzek – közlöm flegmán, mire újra megindul felém. Nem akarom, hogy hozzám érjen, nem akarom, hogy bármit is tegyen velem. Pont úgy viselkedett most velem, mint azok a férfiak, akik semmibe vettek, akik csak megdugtak, majd eldobtak.

– Szóval undorodsz tőlem? – kérdezi fölényesen.

Miért, mit gondolt? Ettől a kis közjátéktól beindulok? Attól, hogy úgy bánik velem, mint egy útszéli kurvával?

– Igen! – kiáltom az arcába.

– Akkor, azt hiszem, nincs miről beszélnünk, Keyla! Menj! – Az utolsó szót totál fapofával vágja nekem.

Elenged? Ennyi volt?

– Tessék?

– Húzzál el az irodámból! – közli indulatosan, és kinyitja nekem az ajtót. Nem erre számított, ahogy én sem. Teljesen nyilvánvaló, hogy nem vagyunk jó hatással egymásra, és hogy csak bántjuk egymást. Lehet, hogy ennek itt van vége?

– Süket vagy? – Megragadja a karomat, és kitessékel az irodájából, majd bevágja az orrom előtt az ajtót. Itt állok a nagy faajtó előtt, azon agyalva, hogy mi történt az előbb. Azt hiszem, most átléptünk egy határt. Egy olyan határt, ahonnan nincs visszaút. Lehet, hogy elveszítettem? Így ér véget a kettőnk közötti viszony? A gondolat, hogy nincs szüksége rám, valamiért mély fájdalmat ébreszt bennem.

Visszatántorgok a helyemre, és remegve belezuhanok a székembe. Elszabadultak az indulatok, már megint. Ezt hozzuk ki egymásból. Mikor fogja fel, hogy ez így nem megy nekünk? Én szeretem, ő pedig csak kihasznál. Érzem, hogy összegyűlnek a könnyeim, makacsul próbálom visszafojtani őket. Égetik a szememet, alig várják, hogy kiszabadulhassanak, hogy megsirassanak egy érzést, ami a naiv emberek szívében születik. Nem akartam beleszeretni, de mégis megtörtént. Tudtam, az eszem tudta, hogy Daniel veszélyes férfi. Én mégis belementem a játékba. Bár, nem mintha lett volna választásom. Nagy árat kellett fizetnem a szabadságomért. Pontosan a szívemmel fizettem érte. Azzal a szívvel, amiről azt hittem, soha nem tud már szeretni. Erre belépett az életembe Daniel, aki tele van titkokkal, aki olyan keserű és olyan magányos, és megmutatta, hogy élek még. Hogy képes vagyok vágyakozni, érezni, sóvárogni és szeretni. Át akartam törni a falait, de úgy látszik, nem sikerül. Miért is hittem, hogy pont nekem sikerülne? Nekem? Aki még a saját falait sem képes lebombázni. Úgy érzem, kicsúszott a lábam alól a talaj. Azt hittem, menni fog ez nekünk, de nem. Azt hittem, én vagyok az érzelemmentes ember, de tévedtem. Danielben még annyi érzelem sincs, mint bennem.

– Keyla, minden rendben? – Victor terem előttem. Pompás, cseberből vederbe. Pont ez kellett nekem.

Gyorsan megtörlöm a szememet, és összeszedem magam. Nem adhatom meg senkinek sem azt, hogy gyengének és elesettnek lásson.

– Persze, csak belepattant valami a szemembe, megyek és kimosom. – Felállok, és elindulok a mosdó felé, de Victor utamat állja, és óvatosan megfogja a karomat.

– Ha segítség kell, itt vagyok. – Kedves a tekintete. Ha nem lennék szerelmes, nem gondolkodnék. Victor a tenyerén hordozna. De az vagyok, így Victor, az élet, amit felajánlott nekem, nem lehet és soha nem is lesz az enyém.

– Köszönöm. – Elfordulok, hogy magamra maradhassak a fájdalmammal, a keserűségemmel, a szerelmemmel.

Miután megmostam az arcomat, és gyorsan újrasminkeltem, elfoglalom a helyemet. Beszélnem kell Victorral. Szeretnék elmenni pár napra. Újra kell építenem az életemet, erősebbre kell húznom a falaimat, de ezúttal még magasabbra emelni. Igen, ez lesz a legjobb mindenkinek, mert most csak gyilkoljuk egymást.

Felállok, határozott léptekkel elindulok Victor irodája felé. Nagy levegőt veszek, bekopogok, és várom, hogy szólítson.

– Igen?

Benyitok, és elindulok felé, közben nyílik is a szám:

– Victor, szeretnék kérni pár napot. – Egyből a lényegre térek. Minek kerteljek? Victor megértő, biztos nem fog akadékoskodni. Ezért is nem Danielhez mentem. Ő biztos, hogy nem menne bele, sőt, sokkal inkább tovább kínozna. Komolyan mondom, az a férfi egyszerűen élvezi, ha szenvedek.

– Mi a baj, Keyla? – kérdezi aggodalmasan Victor, közben feláll az asztalától, és elindul felém.

– Semmi, csak…

– Daniel. – Felsóhajt. Tudja. Nem meglepő, hiszen sokkal jobban ismeri Danielt, mint én.

– Victor…

– Tudom, milyen ember a fiam, tudom, mire képes, ha valamit akar. Ugyanakkor tudom, hogy fontos vagy neki.

– Nem hiszem. – A fejemet rázom. Fontos? Aki fontos nekünk, azt nem tapossuk el folyamatosan. Arra figyelünk, szem előtt tartjuk az érdekeit. Daniel egy cseppet sem foglalkozik a lelkemmel, csak a testem fontos neki. Az, amit adni tudok általa.

– Hadd fejezzem be, kérlek!

Bólintok.

– Ha nem lennél számára fontos, akár egy kicsit is, nem hozott volna el onnan. Évek óta nem volt nővel, mármint, csak eggyel. Tudod, a múltban…

– Apa!

Daniel mérges hangja szakítja meg a beszélgetésünket. Most talán kiderülhetett volna valami, de Daniel persze jókor időzített.

Mi volt a múltban?

– Fiam…

– Nem akarok a múltamról beszélni! Nincs hozzá jogod, hogy elmeséld fűnek-fának az életemet. Ha akarom, beavatom Keylát. De ez nem a te dolgod – közli Victorral haragosan.

Fűnek-fának…

– Jól van. De azt hiszem, rendbe kell tenni a dolgokat, mert ez nem normális helyzet senkinek sem.

– Egyetértek. Majd megbeszéljük Keylával a dolgot.

– Azért nekem is lehet beleszólásom, hiszen tudtad, mit érzek Keyla iránt. – Most Victor hangja lesz dühös.

Micsoda? Érzelmek?

– Apa, elmondtam…

– Elnézést! – vágok közbe. – Nem tudom, feltűnt-e, hogy én is itt vagyok! – csattanok fel. Itt állok közöttük, ezek meg úgy beszélnek rólam, mintha itt sem lennék. Azért hadd legyen már beleszólásom nekem is! Victorra nézek. – Ahogy kértem, szeretnék pár napot. Az átadóig meglesz a munka, amivel megbíztál – közlöm határozottan, mire Victor bólint, majd ismét Daniel felé fordulok. – Most pedig hazamegyek.

Elindulok az ajtó felé. Daniel elállja előttem az utat.

– Egyedül! Elnézést! – Nyomatékosan közlöm az akaratomat, mire felhúzza a szemöldökét, és elenged.

El kell tűnnöm innen. Kell pár nap a két O’Brian nélkül. Ha ők harcolni akarnak, csak tessék, én nem állok az útjukba.

Gyorsan összeszedem a cuccaimat, majd elindulok a kijárat irányába. Természetesen Daniel az utamat állja. Sejtettem, hogy nem lesz ez olyan egyszerű. Mellette soha semmi sem az. Most viszont, ha kell, én gázolok át rajta akár egy buldózer!

– Ugye tudod, hogy nem menekülhetsz előlem?

– Tudom – közlöm fapofával.

– Ezzel mit akarsz elérni, Keyla?

– Csak annyit, hogy távol legyek tőled, hacsak pár napig is.

– Tudod, hogy szükséged van rám – közli velem a tényt elégedetten. Én ezt beismerem, persze csak magamnak. De vajon ő is?

– Nem, Daniel! Neked van szükséged rám. – Kitérek előle, és továbbmegyek a lift felé. Csak reménykedni tudok, hogy nem jön utánam. Kell egy kis távolság tőle, ettől az egész elbaszott helyzettől. Szerelmi háromszög! Szerelmes vagyok Danielbe, aki csak baszogat. Victor érez valamit irántam. Tisztában voltam vele, hogy érdeklem, de azt nem gondoltam, hogy nála ez mélyebben gyökerezik. Nem tudom, mi és hogy alakul, de most nem tudnék mellettük maradni.

Kiérek az épületből, és élesen kifújom a levegőt. Úgy érzem, mintha a pokol kénköves bugyraiból szabadultam volna ki. Kell nekem, nekünk ez a kis idő.

Hazafelé menet úgy döntök, hogy este elmegyek Carinával bulizni. Ki kell mozdulnom a Daniel-féle kis kalitkából. Meg kell tapasztalnom, milyen az élet nélküle, milyen a szabadság íze. Csak a szívem ne sajogna ennyire. Az eszem tudja, hogy kell ez az idő, de a szívem makacsul tiltakozik ellene. Legszívesebben a nyakába omlanék, elvesznék forró csókjaiban, szenvedélyes ölelésében, mindenben, ami ő. De ki kell gyógyulnom belőle. Muszáj, mert ha nem, kifacsarja a szívemből az utolsó szerelmes dobbanást is.

Ahogy hazaérek, egy szemétdombbal találom szembe magam. Összetört poharak és üvegek hevernek szanaszét. Meggyújtok egy cigit – igen, stikában még cigizem, nem tudok csak úgy leszokni róla. Elégedetten elmosolyodom. Daniel nem sejti, de nem is érdekel. Az én életem, az én testem. Le van tojva, hogy ő mit akar. Gyorsan kitakarítom a lakást, aztán áttipegek Carinához.

Bekopogok, a kis vörös mosolyogva nyit ajtót.

– Szia, Keyla! Bejössz? – Jobban kitárja az ajtót.

– Igen – bólintok, majd belépek a világos kis lakásba, ahol finom virágillat van. Az ablakokon enyhén púderszínű függönyök lógnak, tökéletes harmóniában a fal színével. Fényképek sorakoznak a falon, emberekről, tájakról.

– Iszol valamit?

– Egy pohár vizet kérek.

Carina elmegy, majd visszatér egy pohár jéghideg vízzel.

– Köszönöm.

– Szívesen. Nos? Áll az este? – kérdezi izgatottan.

– Igen! De előre szólok, nem akarok pasizni. Csak iszunk és táncolunk, ennyi.

– Okés, nem akartam kerítőnőt játszani. – Elmosolyodik, közben felemeli mindkét kezét.

– Akkor, mikor találkozzunk?

– Hát, nekem idő kell, amíg összeszedem magam. Egy jó óra?

– Jó lesz. Akkor csöngess be, ha kész vagy, és indulhatunk is.

– Örülök, hogy kimozdulunk. Tudod, nekem sincsenek barátaim, a munkám nem engedi meg, hogy egy helyben toporogjak. Plusz, ha beüt egy meló, sokat kell dolgoznom.

– Akkor ma este két magányos farkas összeverődik?

– Igen – válaszolja nevetve.

– Akkor egy jó óra múlva belecsapunk az éjszakába.

– Így igaz.

Visszamegyek a lakásomba, hogy elkészülhessek. Közben megiszom egy-két pohár bort, elszívok pár szál cigit. Jó sok cigi nélküli órát kell bepótolnom. Az öltözködést nem viszem túlzásba, egy rövid farmernadrágra esik a választásom, mellé egy finoman dekoltált top, egy telitalpú szandállal. A hajamat kiengedem és kicsit összeborzolom. Olyan rocksztárosan. Egy csekély smink, és készen is vagyok belevágni az éjszakába.

Carina ígéretéhez híven egy jó óra múlva meg is érkezik, így mosolyogva belevágunk az éjszakába.

Rajta is farmernadrág-top kombináció van, szandállal kiegészítve. Mintha összebeszéltünk volna.

Elindulunk a nyüzsgő utcán, élvezzük az enyhén párás levegőt, mely finoman csiklandozza a bőrünket. Estefelé jár az idő, de még mindig érezni lehet a nyár melegét. Nézegetjük a kirakatokat, vidáman beszélgetünk mindenféléről, igyekszünk kicsit jobban megismerni egymást. Kiderül, hogy Carina igazi kisvárosi lány, aki azért költözött a nagyvárosba, hogy profi fotós legyen. Irigylem őt azért, hogy ilyen szenvedéllyel mesél a munkájáról. Nekem nincs semmi szenvedélyem, semmi hobbim, semmi, ami úgy igazán érdekel.

Igazából a beszélgetésünk során jövök rá, hogy mennyire üres vagyok…

Néhány utcányi gyaloglás után megérkezünk egy hangulatos bár elé. Az ajtóban kigyúrt kidobó áll, olyan, mint amilyen rám is vigyázott évekig. Félreáll, üdvözöl minket, közben elismerően végignéz rajtunk.

Beérünk a bárba, ahol jókedvű fiatalok iszogatnak, táncolnak, beszélgetnek, szerelmespárok vonulnak vissza a sötét falak árnyékába. Kicsi boxok mindkét oldalt, ahova körülbelül öt-hat ember tud leülni kényelmesen. Odalépünk a pulthoz, hogy kérjünk valami italt.

– Te mit iszol, Keyla?

– Egy pohár bor jó lesz – felelem. Nem szeretnék töményet inni, tegnap amúgy is elszaladt velem a ló. A másik, szeretném kontrollálni minden cselekedetemet, és persze minden szavamat. Egyelőre nem szeretnék beszélni a régi életemről. Vagy csak szégyellem azt, aki voltam? Vagyis, aki vagyok? Mert a múltunk határozza meg a jelenünket, tetszik, vagy sem, és persze minket.

– Akkor két vöröset szeretnénk – közli Carina mosolyogva a pultban álló fiatal férfival, aki pillanatokon belül elénk csúsztatja a kért italokat. Megfogjuk a poharakat, és elvonulunk az egyik boxba. Sikerült olyan jó helyet választanunk, ahonnan az egész helyet beláthatjuk.

– Mesélj magadról valamit, Keyla! Mivel foglalkozol?

Gyorsan lehajtom a pohár tartalmának a felét, közben azon gondolkodom, milyen hazugsággal álljak elő. Nem állok készen arra, hogy beavassam az életem sötét részleteibe Carinát, így csak a mostaniba engedek némi betekintést.

– Jelenleg titkárnőként dolgozom egy irodában – válaszolom kurtán, remélve, hogy ezzel letudtam az ismerkedés első részét.

Carina kissé furcsán néz rám.

– Érdekes.

– Mi?

– Hogy titkárnő vagy.

– Miért?

– Nem tudom. Te olyan szabad embernek tűnsz. Olyannak, aki nem bírja a bezártságot.

Ha tudná, hogy évekig úgy éltem…

– Előtte… táncoltam.

– Na ez tényleg éles váltás – kíváncsiság csillan a szemében. – És miért hagytad abba?

– Hm – unottan megrántom a vállamat –, nem fizetett jól.

– Mondjuk, ez igaz. Volt egy ismerősöm. Profi táncos akart lenni, de kábé annyit ért el a tehetségével, hogy majdnem utcára került.

– Mi lett végül vele?

– Eladó egy ruházati boltban. Persze hobbiszerűen táncol, de rájött, hogy bizony nehéz a művészélet.

– Nem könnyű megtalálni önmagunkat. Azt, amiben kiteljesedhetünk.

– Ez így van. Sokan úgy élik le az életüket, hogy nincs benne semmi olyan, amit szeretnek.

– Mire gondolsz? Valami hobbira?

– Például. Ami kiszakít a hétköznapokból. Neked van hobbid? Valami, amit szeretsz csinálni szabadidődben? – teszi fel a következő kérdést.

Komolyan mondom, hirtelen úgy érzem magam, mint valami kibeszélőshow-ban: kényelmetlenül, és nem tudom, hogy mit válaszoljak, hogyan ismerkedjek. Eddig soha nem volt rám kíváncsi senki, soha senkit nem érdekelt, hogy én mit akarok. Én voltam a csendes hallgatóság.

– Igazából nincs. Nincs semmi, ami a szenvedélyem lenne.

Danielt leszámítva. Őt szenvedélyesen szeretem…

– Vagy hobbim, amit szeretek csinálni. És te? Te mindig fotós akartál lenni? – kérdezek vissza, hárítva ezzel a rám irányuló kérdéssorozatot.

– Igen – válaszolja mosolyogva. – Gyerekkoromtól kezdve vonzott a fotózás. Ahogy meglett az első gagyi telefonom, amíg mások játszottak rajta, én már akkor fényképeket készítettem vele.

– Ez nagyon jó dolog.

Mindig is csodáltam a művészlelkeket. Azokat, akik alkotni tudnak. Akik képesek meglátni a torz mögött a szépet.

– Egyébként miket fotózol? Embereket vagy tájképeket? – Tovább faggatom, mert egyértelműen látom rajta, hogy nagyon szeret erről beszélni. És persze láttam a képeket a falán.

– Bármit lefotózok, ami megragadja a fantáziámat. Nem határolódom el semmitől. Szeretek embereket fotózni, keresni a lelküket a tekintetük mögött. Tájakat, amik magával ragadnak. Akár egy zsenge fűszál is lehet szép.

– Szerencsés vagy. – Halványan elmosolyodom, de a mosolyom legbelül nem őszinte. Nekem nincs semmim. Üres vagyok, aki nem lát szépnek egy fűszálat, még akkor sem, ha az a legszebb virág mellett sarjadzik.

– Egy napon te is megtalálod a szenvedélyedet.

Megtaláltam…

– És mi a helyzet a pasikkal? – teszi fel a legelkerülendőbb kérdést. – Miért nem akarsz most pasizni? Jól gondolom, hogy megbántott valaki, ugye?

Pont ezt a kérdést akartam ma este elfelejteni, de Carina ügyesen előhozakodott vele.

– Igen, volt valaki. Vagyis… van egy pasi, akit most szeretnék pár napra elfelejteni. Kicsit zűrös a történet, így nem is akarok róla beszélni, ha nem baj.

– Jó, persze, megértem. Nincs gond ezzel, nem is azért jöttünk el, hogy róla beszéljünk, vagy hogy elrontsuk a kedvedet. Azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat! – válaszolja mosolyogva.

Tovább iszogatunk, egyik ital csúszik le a másik után, egészen addig, amíg a testemet végre átjárja egy jóleső bizsergés. Éjfél felé egyre pörgősebb számokat játszik a DJ, mi pedig Carinával elfoglaljuk a parkettet, és táncolni kezdünk.

– Nagyon jól mozogsz! – Hangosan nevetve megpaskolja a vállamat.

Hát igen. Aki évekig rúdon pörgött…

Az este további része felettébb jól telik, nagyon jól érezem magam Carinával. Egy kicsit sikerült kiszabadulnom a sivár kis életemből és elfelejtenem azt a szenvedést, ami akkor fog rám várni, amikor kijózanodom. Egyáltalán, ki akarok józanodni?

Másnap reggel természetesen rémes fejfájással ébredek. De ez a fájdalom mégis eltörpül amellett, amit a szívemben érzek. Most, hogy tompult az alkohol hatása, és sajnos kijózanodtam, újra keserű szorítást érzek a mellkasomban. Mindez azért, mert nem tudok másra gondolni, csak Danielre. Azt hittem, pár nap jót fog tenni nélküle, de arra nem számítottam, hogy a poklok poklát fogom megjárni. Nem akarok rá gondolni, de mégis a gondolataimba férkőzik. Még azokon is képes uralkodni. Hiányzik minden, ami ő. Hiányzik a szenvedélyes csókja, érces és morgó hangja, ami újra és újra felkorbácsolja a bennem szunnyadó tüzet. Félek, hogy véget ér az, ami kettőnk között volt. Szenvedek, ha mellette vagyok, de szenvedek akkor is, ha nem. Ez normális dolog? Normális ennyire függni valakitől? Ennyire a hatása alá kerülni egy embernek? Itt ez a pár nap, és nem jutok előrébb, mert csak siránkozom folyamatosan. Meg kell próbálnom összeszedni magam, erősebbé kell válnom. Muszáj, mert ha nem, a szívem szilánkosra törik, de olyan apró kis darabokra, hogy amíg csak élek, szúrni fogják a szívemet.

De elég az önsajnálatból, elég a nyomorult érzésekből! Csak ki kell kapcsolnom.

Ma délutánra megbeszéltük Carinával, hogy kimozdulunk. Felajánlotta, hogy menjünk el vásárolni, mert szerinte az mindig jót tesz, ha egy nőnek rosszkedve van. Nos, én cseppet sem vagyok az a tipikus nő, soha nem szerettem vásárolni. Az igazság az, hogy mindig is utáltam. Most mégis úgy érzem, szükségem van erre a kis kikapcsolódásra. De most első körben szükségem van egy szál cigarettára.

Kimászom az ágyamból, főzök magamnak egy kávét, majd kiülök a teraszra. Becsukom a szemem, és hallgatom a város robaját. Kora reggel dudáló autók tömkelege rója Los Angeles utcáit. Itt, pár emelettel feljebb mindent lehet hallani. Az anyázó sofőröket, a rohanó embereket, az autók fékcsikorgását. Néha elképzelem, milyen lenne a kertvárosi részben lakni. Nagy családi ház, füves udvar, ugató kutya…

Áh, ne legyél ennyire szentimentális, Keyla! Te igazi betonlakó vagy. Soha nem fogsz olyan helyen élni, soha nem lesz olyan ember az életedben, aki ott élne veled.

Ismét beleszívok a cigimbe, közben meghallom a csengőt. Megugrom, gyorsan eltaposom a cigit. Mi van, ha Daniel az? Kinyír, ha meglátja, hogy cigiztem. Gyorsan eltüntetem a nyomokat, kezet mosok, és kiöblítem a számat, majd ajtót nyitok. Csalódott vagyok, na, jó, csak egy kicsit, mert nem Daniel áll az ajtóm előtt.

– Jó reggelt! Nem zavarlak? – Carina áll előttem frissen és üdén. Az esti kis tivornyának semmi nyoma rajta, pedig ő is döntötte magába a piát rendesen.

– Szia, nem. Bejössz? Épp kávéztam, csinálok egyet neked is.

– Szuper, köszi – válaszolja mosolyogva. Ez a nő állandóan mosolyog. Mindig is gyűlöltem a vidám embereket, mert rámutattak arra, hogy én milyen boldogtalan vagyok. Na, nem mintha most lubickolnék a boldogságban. Szóval, gyűlöltem őket. De Carina mégsem idegesít. Sőt! Mellette úgy érzem, feltöltődöm egy kicsit.

– Hogy iszod?

– Két cukor és egy pici tej, vagy tejszín, ami van itthon – válaszolja, és leül az egyik székre.

– Rendben.

Gyorsan elkészítem, ahogy kérte, és elé csúsztatom.

– Tessék. – Magamhoz veszek egy újabb adagot, és leülök én is. Ahogy ránézek, észreveszem, hogy az orrát húzgálja.

– Te cigizel? – kérdezi összehúzott szemöldökkel.

– Igen.

– Ugye tudod, hogy…

– Megöl, tudom. Koporsószeg.

– Igen. – Kedélyesen felnevet. – De akkor miért szívod, ha tudod, hogy káros?

– Cigiztél valaha is, Carina?

– Nem, undorító és büdös szokás.

Mintha csak Danielt hallanám.

– Akkor hiába is ecsetelném. Talán egyszer sikerül leszoknom, de nem most. Mit is csinálunk ma?

– Szóvaaal – mondja elnyújtva –, megyünk, vásárolunk néhány holmit. Aztán holnap, ha van kedved, leugrunk egy nagyon jó kis klubba. Mit szólsz?

– Benne vagyok.

Igaz, nem repesek annyira az örömtől, hogy emberek közé menjek, de még mindig jobb, mint itthon nyalogatni a sebeimet. Szerencsére Carinának rugalmas időbeosztása van. Már amikor nem lepik el a megrendelések. Akkor dolgozik, amikor csak akar. Ő osztja be az idejét, nincs főnöke. Igazi álommeló.

Lehet, nekem is ilyen munkára lenne szükségem…

Rengeteget sétálunk, élvezzük a nyüzsgést és a napsütést. Örülök, hogy ma végre nem akar ránk szakadni az ég, mint az elmúlt napokban. Ma először érzem azt igazán, hogy tényleg szabad vagyok.

Beülünk egy helyi kis cukrászdába, pontosabban elé, egy kialakított kis emelvényre. A padlózat keményfa, finom lakkozással, a korláton körben hófehér balkonládákban apró kis színes virágokkal. A nagy hőséget hatalmas ventilátorok hűtik, melyekből néha egy kis vízpermet csapódik felhevült testünkre. Odalép hozzánk egy fiatal lány, alighogy helyet foglalunk a kényelmes rattanszékekben.

– Sziasztok! – köszön kedvesen. – Mit kértek?

– Én egy gyümölcskelyhet kérek – vágja rá azonnal Carina, és összedörzsöli a kezét, akár egy kisgyerek. Jó látni az örömét.

– Rendben. És neked? – A vékony szőke lány most felém fordul.

– Kóstold meg a gyümölcskelyhet, ha gondolod, isteni finom! – javasolja lelkendezve Carina.

Talán jó lesz belefulladni egy nagy adag fagyiba. A nők sokszor csinálják ezt szerelmi bánatukban. Lehet, nekem is ki kellene próbálnom. Talán jobban bejön, mint félájultra inni magam…

– Akkor egy kelyhet kérek én is.

A pincérlány pár perc múlva visszatér két hatalmas kehellyel, tele színes fagylaltgombóccal és gyümölccsel. Azt hiszem, ebbe élvezet lesz most belefulladni. Soha nem éreztem magam ennyire szabadnak és gondtalannak, mint most. Carina társaságában, fagyit kanalazgatva. Lehet, hogy egy jó barátra tettem szert? Egy olyan emberre, akit érdekel, hogy mi van velem, mit érzek, vagy hogy vagyok? Akárhogy is, jó azt érezni, hogy egy kicsit én is számítok valakinek.