„Vajon mit lehetne elmondani a mai Kensingtonról hosszan elnyúló ipari negyedeivel és fejedelmi lakóépületeivel, amiről ne tudna már így is a közvélemény? Igazi város a Városban ez a település a szelíden hömpölygő Delaware folyó ölében, ahol egymást érik az üzemek, és oly sok benne a gyár, hogy a kémények füstje elhomályosítja az eget. Minden ízéből az alkotómunka lüktetése árad. Lakói elégedett, boldog emberek, akik élvezik ennek a jómódú életnek az áradó bőségét. Bátor férfiak és bájos nők népesítik be ezt a várost, akik elég szívósak ahhoz, hogy átvegyék majdan a gyeplőt apáik kezéből, amikor eljön az ideje. Üdvözlégy, Kensington! A kontinens büszkesége – a Város koronaékszere.”
Idézet a Kensington; város a Városban
című könyvből (1891)
„Vagy forrongás dúl honunk rejtekin?
Maradjon tört, mi megtörött.
Az istenek dühe örök:
nehéz tünt rendet meghozni megin.
Halálnál rosszabb a zavar,
panasz panaszra, kínra kín,
mely hosszan, aggkorig zavar:
nagy gond szivnek, mely harcban megmeredt
hajós-szemnek, mely csillagot figyelve gyenge lett.
De liliom- és amaranthusz-ágyon
mily édes, enyhe légbe ringva lágyan
egy szent homályú ég alatt
nézni, nem csüggve semmi vágyon,
a dombról, melyet lep biborruhás gyom,
hosszú patak le mint szalad –
barlangi visszhangot fülelni
sűrűn fonódott vadszöllő között,
hang után smaragd vizesésre lelni,
mely szőtt akanthusz-lombba öltözött
s hűvös fenyő alatt terülve fű között
hallgatni s nézni mind a messze
sós vizet.”
Tennyson, Alfred Lord: A lótusz-evők,
részlet (Babits Mihály fordítása)