Különös ősz

Chapter 3

Az alig háromszor négy méteres szobában az áttüzesedett vaskályha ontotta a meleget. Az udvarra néző, piszkos ablaktáblákon alig lehetett átlátni. Igaz, sok látnivaló nem is akadt, az ecetfa már az előző napokban elhullatta megpirosodott leveleit. A töredezett léckerítések pedig olyan szürkék voltak, mint a szomszéd földszintes ház málladozó tűzfala vagy az alacsonyan úszó esőfelhők. A szakadozott függönyök a füsttől és a koromtól még a tűzfalnál is szürkébbek voltak. Az ablakkeretekről már régen lekopott a barna olajfesték. Az ajtóra szerelt fogason kopott télikabátok, foltozott és erősen viseltes ruhák lógtak. A bútorzat is szegényes volt. Két ágy, két szekrény a fal mellett, rozoga asztal székekkel, az ágyak fölött olajnyomat, Jézus az Olajfák hegyén, Jeruzsálem fényei elhalványultak, a felhők mögül előbukó hold is megfakult. Az éjjeliszekrények fölött családi fényképek, szülők, nagyszülők arcképei, esküvői kép. Az asztalon tányérok, poharak, a székeken egymásra dobált ruhák. Az egyik kupac tetején Ella hatalmas bugyija és melltartója, a másikon vastag szálú harisnyája és kombinéja. Dobrovics ruhája viszont összehajtogatva, katonás rendben feküdt a széken, mellette a színehagyott spárgaszőnyegen rövid szárú csizmája, ráterítve a gyűrött molinókapcák.

Az öregember félmeztelenül, hanyatt feküdt az ágyon. Feje alatt összegyűrődött a rózsaszín csíkos párna. A másik ágy is bevetetlen volt, a dunyhából és a párnából áporodott szag áradt szét. Dobrovics haja már teljesen ősz volt, a hatalmas mellkasát befedő szőrzet is megfehéredett, élesen elütött a bőr egészséges barna színétől. Cigarettázott, és a piszkos, repedezett mennyezetet nézte. A konyhából Ella lépett be. Őszülő haja, mint a széltől cibált szénaboglya, virágmintás pongyolája gyűrött és pecsétes, hosszú, világoskék hálóinge a bokájáig ért. Tálcán rumot és frissen főzött feketekávét hozott.

– Isten az atyám, hogy ilyet te még nem ittál. Ettől rendbe jön a gyomrod. – A tálcát az éjjeliszekrényre tette, aztán nehézkesen leült az ágy szélére.

– Mennyi az idő? – kérdezte Dobrovics.

– Három óra múlt. Fel tudsz ülni?

– Már hogy az istenbe ne tudnék. Még bukfencet is vetek, ha akarod. – Könnyedén felült, az ablak felé fordult, vastag lábát a rongyszőnyegre tette. Megropogtatta csontjait, ásított. – Régen aludtam ilyen jól. – Leemelte a tálcáról a rumospoharat. Nézte, megszagolta, aztán ivott egy kortyot, és mint a hivatásos borkóstolók, megforgatta a szájában, „megrágta”. Égette a torkát, de ízlett neki. Kiitta a poharat. – Ez igen. Ez aztán a rum. – Ella mosolygott.

– Meghiszem azt!

Dobrovics hörpölt a kávéból. Tekintete a falra akasztott fényképeken pihent. Középen az esküvői fényképük volt, fölötte a Szűzanya a kisdeddel. Emlékezett rá, a levelezőlap nagyságú színes fényképet Schmied mamától kapta az esküvője napján. De régen volt, a színek már egészen megfakultak. A fiatal Ella fátyolos koszorúval a fején szebb volt a Szűzanyánál. De hol van már az a régi Ella? Most itt ül mellette egy kövér öregasszony, hallja a szuszogását, érzi áporodott izzadságszagát. És ez a szörnyű kosz és rendetlenség a lakásban. Ella lakása mindig ilyen volt, vagy ő szokta meg a rendet és a tisztaságot a börtönben? Mert azt meg kellett szokni.

– Az én zárkám olyan volt, Ella, mint az orvosi rendelő. A falak hófehérek. Csak láttad volna a padlóját! Minden héten felsikáltam. Sárga volt, akár a gyúrt tészta.

– Más dolgod biztosan nem volt. – Végignézett a szobán, megvonta párnás vállát. – Itt sem volt mindig ilyen rendetlenség.

– De most az van.

– Ne zsörtölődj már, apukám. Majd kitakarítok.

– Hanem a kávéd, az jó.

– Idd csak! Van még. – Nézte a kávét kortyolgató, hatalmas testű embert, az ő emberét, és még most sem akarta elhinni, hogy férje, az életfogytiglani fegyházra ítélt férje tegnap óta itthon van. Tizenegy évvel azelőtt látta őt utoljára, a tárgyaláson, amikor a Népbíróság elítélte. De akkor sovány, megviselt volt, nem olyan erős, mint most. Csak most már itthon is maradjon. – Nem kell többé visszamenned?

– Hová?

– A börtönbe.

– Az hétszentség. – Az üres poharat az éjjeliszekrényre tette. – Oda már nem. Soha többé. – Az ecetfa bolyhos ágait nézte. – Eleget ültem én, Ella. Oda engemet többé nem visznek vissza. Inkább megdöglök. De előbb aztat döglesztem meg, aki engemet vissza akar vinni oda. – Mellében szúrást érzett, megnyomkodta. Fáradtnak érezte magát, és napok óta fájt a feje. – Öreg vagyok én már a rabsághoz. Aztat a keveset, ami énnekem még hátravan, teveled akarom leélni. De nem ebben a koszfészekben.

– Jól van, édesapám, mondtam már, hogy majd rendet csinálok. Ragyogni fog itt minden. – Körülnézett a szobában, mintha azt mérné fel, hogy mennyi munka vár rá. – Ne gondoljad, hogy mindig ilyen koszban éltem. Csak mostanában hagytam el magamat. Elfárasztott ez a rohadt élet. Teneked mindennap volt ennivalód. De én sokszor éhesen feküdtem le. Mert én még munkát sem kaptam. Még a klozetpucolókhoz sem vettek fel. Kérdeztem, miért nem, aszongyák, mert te börtönben vagy. Mehettem a fenébe. Mentem a tanácshoz. Dolgozni akarok, mondom. Lopjak vagy betörjek? Aszongya egy ürge, váljak el. Mármint tőled. Mert te nyilas voltál. Adtam ám én nekik elválást meg mindent. Miért váljak én el? Mert maguk börtönbe zárták? Igazságtalanul. Azért? Hát ezt. Ne beszéljen így, mert rendőrt hívok, mondta. Hát csak hívjon. Idehívhatja az atyaúristent is, én annak is megmondom az igazságot. Az én uram csak jót akart. Aztat akarta, hogy ne a zsidók vircsaftoljanak. Értik? De azok a rohadt Iványiak összehazudtak mindent, hogy az Isten döglessze meg őket, ottan, ahol vannak. Lett is aztán csődület.

– Valamiből mégiscsak megéltél?

– Hát hol ebből, hol abból.

– Sok palid volt?

– Nekem? Hogy kérdezhetsz ilyesmit egy öregasszonytól? Nem szégyelled magadat? Már akkor öreg voltam, amikor tégedet elvittek. Vagy már nem emlékszel rá?

– Enned kellett. Lakbért fizetned.

– Kellett. Hát persze hogy kellett. Nem akartam én éhen halni. Nem dolgozhatok? Jól van, akkor én majd kitalálok valamit. Hát ki is találtam. Tudod, mennyi pénzem van? Több mint húszezer forint.

– Húszezer forint? – Az öregember gyanakodva nézett az asszonyra.

– Annyi. Csak nem látszik rajtam. Nem is akarom, hogy meglátszódjon. Azért is nem költöttem én erre a lakásra egy kurva fillért sem. Hogyisne. Hogy megkérdezzék, hogy miből? Aztat már nem. Higgyék csak azt, hogy nyomorgok. Sajnáljanak a szomszédok. Szegény Ella néni, szegény Dobrovics mama.

Dobrovics az asszony kövér arcába nézett.

– Betörtél?

– Bolond vagy. – Nevetve végignézett magán. – Kilencvenkét kiló vagyok. Egy sámlira sem bírok felállni. Betörni? Csak nem bolondultam meg. – Lehalkította hangját, mintha fontos titkot árulna el. – Kövér és öreg vagyok, de azért van énnekem eszem. Eleinte, mert hát ugye valamit enni is kellett, meg inni is szerettem, egy kis pálinka, egy kicsi sör, szóval eleinte vállaltam én mindenféle munkát. Takarítást, mosást meg ilyesmit. Aztán hamar rájöttem én arra, hogy az a pár forint csak arra elég, hogy éhen ne haljak. Tudod, mit találtam ki? Most figyelj, apukám. Egyszer takarítás közben azt mondtam magamnak: de nagy állat vagy te, Ella. Amíg te itten az urak lakását takarítod, addig a te jó kis lakásod üresen áll. Aztán hányan vannak ebben a nagy városban, akiknek nincsen lakásuk. Érted? Van nekik szeretőjük meg micsodájuk, de mire mennek vele? Szálloda nincsen. Lakás, az sincsen. Ott ülnek a kocsmában, nyalják, falják egymást. Odakünn meg szakad az a rohadt eső, vagy havazik. A bokrok alatt vizes a föld. Meg jöhet a zsernyák is. Érted már, édesapám? Hát én megnyitottam az Ella-szállót. Keresse meg a forintokat a lakás meg az ágy. Mit mondjak teneked? Beindult az üzlet. Várj csak, hozok egy kis itókát. – Feltápászkodott az ágyról, kicsoszogott a konyhába, hamarosan visszatért egy üveg rummal. – Ez aztán az ital. Eztet kóstold meg. – Átadta az üveget, majd visszament a kályhához, megrakta szénnel. Onnan kérdezte. – Ízlik?

– Finom. – Nézte az asszonyt, ahogy ott állt a kályha mellett, lángoktól megvilágított arccal.

– Igyál csak, apukám, ha ízlik – biztatta férjét, és visszaindult az ágyhoz. – Ezentúl mindig így lesz. Annyit eszel, annyit iszol, amennyit csak akarsz. – Leült, átvette az üveget, meghúzta, aztán keze fejével megtörölte a száját. – Húzd meg, apus, ne sajnáld!

Az öregember nem kérette magát. Ivott, utána magához vonta az asszonyt.

– Hát kuplerájosné lettél, Ella? Még ilyet! Igaz, nagy kurva voltál te világéletedben, de én szerettelek.

Nevettek. Az öregasszonynak még a könnye is kicsordult.

– Várjál, az még semmi. – Letörölte a könnyeit. – Három éve a Betonban vagyok. Az a kocsma a sarkon. Nahát, ottan vagyok én mindenes. Takarító, mosogató meg minden. Jó kis hely. Enni- , innivaló dosztig. Hallgattam és csak néztem. Most aztán itt van a kezemben az egész rohadt banda. Azt mondtam nekik: „Ella mama mindent tud. Tartja a pofáját, de annak ára van!” Most aztán én is keresek. Risztölünk.

– Ügyes vagy, Ella.

– Nekem mondod? – Vakarta kövér karját. – De ez még semmi. Lányokat is tartottam. Albérlőket. Otthagyják a falujukat, feljönnek Pestre, de lakás, az nincs. Ebből is meg lehet élni. Lakott itten énnálam egy Ilona nevű kislány. Dolgozott az reggeltől estig, de semmire sem ment. Kenyéren meg szalonnán élt. Egyszer aztán mondom én neki: Hallod-e, Ilonám, ha én olyan szép és fiatal volnék, mint te, egy óra alatt nem négy forintot keresnék, hanem kettőszázat is. Aztán hogyan? kérdi. Mondom neki. Erre aszongya, ugyan már, Ella mama, hova gondol. No de én addig-addig magyaráztam neki, hogy végül is ráállt. Mostan már, érted, imába foglalja a nevemet. Mert jól megy a sora. De nem panaszkodom, én is jól jártam.

– Szóval most van pénzed.

– Van, édesapám. Az öregségünkre spóroltam. Mert tudtam én, hogy te egyszer hazajössz hozzám.

– Tudtad?

– Tudtam hát! Mondtam is én Teréznek a tárgyalás után. Hiába záratta börtönbe, maga boszorkány, az én uram haza fog jönni, de akkor jaj lesz maguknak. Megkérdezheted tőle, ha nem hiszed.

– Hol lakik?

– Valahol Óbudán. A Tímár utca környékén.

– Még él?

– Él hát. Szívós az, mint a macska. A Marci halt meg. A kisebbik fiú. Az meghalt. Tavaly. Azt mondják az emberek, hogy agyonszúrták. Marcit, aztat sajnáltam. Az rendes gyerek volt. Nem úgy, mint a Péter.

– Mit tudsz róla?

– Felakasztották. Pedig tábornok volt. És mégis. Így mondják a népek. Az Isten nem ver bottal. Teréztől mind a két gyerekét elvette. De nem sajnálom.

– Nem akasztották fel – mondta Dobrovics, és a szemközti ház tűzfalát nézte, amely az alkonyi szürkületben szinte hivalkodva mutogatta sebeit. – Tavaly szabadult. Lehet, hogy most megint tábornok.

– Találkoztál vele?

– A börtönben. – Eszébe jutott az a nap, amikor Iványi Pétert először meglátta. Olyan boldog volt, hogy dalolni lett volna kedve. – Tudod, mit csinált velem az a gazember?

– Péter?

– Róla beszélek. Egyszer az udvaron séta közben leütött. – Megfogta erős, csontos állát. – Itt talált el. Éppen itt. – Lassan, akadozva beszélt, és oly halkan, mintha nem is Ellának mesélne, hanem csak önmagának. – Piszokul eltalálta az államat. Engemet úgy még nem ütött meg senki sem. Egyszerűen felborultam.

– Megütött?

– Meg. És azóta sem adtam vissza neki. Pedig akkor én megfogadtam, hogy visszafizetek azért az ütésért. Meg mindenért. – Ivott az üvegből, nyelvével csettintett, és komótosan öltözködni kezdett.

– Elmégy, apus?

– Mindjárt itt lesznek a fiúk. – Ügyesen felcsavarta a kapcáját, lábára rántotta a csizmáját, toporgott, próbálgatta, hogy nem nyomja-e a kapca valahol a lábát.

– Dezsőkém, édesapám, ne menj el…

– Megmondom az igazat, nincsen énnékem sok kedvem az elmenéshez. Jobban érzem magamat itten.

– Akkor meg mi a francnak akarsz elmenni?

– Megígértem. Tudod, mi ottan benn nagyon összetartottunk. Jóban, rosszban. Énnekem csak egy vágyam van. Semmi más. Azt a Pétert szeretném megtalálni. Azzal van énnekem számadásom. Nemcsak azért az ütésért. Másért is. Tudjad meg, hogy Teréz hol lakik.

– Majd felmegyek én az öreg doktorhoz. Jeneyhez. Az biztosan tudja, hogy mostan hol lakik. Majd holnap felmegyek hozzá.

Az öregember visszaült az ágy szélére.

– Csináljál egy kis rendet! Ne lássák a fiúk ezt a kuplerájt.

Ella fürgén beágyazott, az alsóneműt, harisnyáját begyömöszölte az egyik szekrény aljába, lerámolta az asztalról a piszkos edényeket, és már mosogatott, amikor Csengődy Attila megérkezett. Báránybőr kucsma volt rajta, háromnegyedes bőrkabát és csizma. Megölelték egymást, kezet fogott az asszonnyal, aztán levetkőzött, mert a szobában pokoli meleg volt.

– A többiek, Zsoldosék hol vannak? – kérdezte Dobrovics, és rumot töltött a poharakba.

– Körülnéznek a környéken. – Csengődy felemelte a poharat. – Egészségünkre, öreg!

Ittak.

– Hát én itten lakom.

Csengődy körülnézett.

– Elég szűkösen. Jobb és szebb lakást érdemelsz, Dezsőkém.

– Jó ez énnekem. Meleg van. Van egy kis udvarunk is. Ott még csirkéket, nyulakat is tarthatunk. A padláson meg galambokat. Gyerekkoromban szerettem a galambokat.

– Micsoda ötleteid vannak! És éppen most. Amikor győztünk. Hallgattad a rádiót?

– Nincsen minekünk rádiónk.

– Akkor, papa, te semmit sem tudsz. Semmit az égvilágon.

– Aztán mit kéne tudnom? – A konyhából behallatszott Ella dudorászása.

– Hát, hogy tudd – kezdte Csengődy a beszámolóját –, győztünk, papa. – Szeme csillogott, hangja lelkes volt. Elmondta, hogy a kormány meghátrált, kijelentette, hogy szabadságharc van, az oroszok megkezdték a kivonulást Budapestről, az ávéhát feloszlatták, s a fegyveres felkelőkből és a honvédségből megalakítják a nemzetőrséget. – Most már nyugodtan végigmehetsz az utcán, nem lőnek rád. Tűzszünet van. Érted, öreg? A mieink már vissza is mentek a Széna térre, s talán ezekben a percekben már el is foglalták a Maros utcai laktanyát.

Dobrovics mélyet sóhajtott.

– Akkor hát itthon maradhatok.

– A fenét maradsz itthon. Átveszed a kerületben, itt, Óbudán az operatív csoport parancsnokságát. Már minden el van boronálva.

– Ne bolondozzál már énvelem! Nem akarok én parancsnok lenni. Semmi sem akarok én lenni, öreg vagyok én már. Fáradt. Itt akarok maradni Ella mellett. – Töltött a rumból, ivott. – Jó helyem van itten énnekem. Nagyokat eszünk, jókat alszunk ebben a puha ágyikóban, innivaló is akad. És nyulakat fogok tenyészteni. Érted, Attila, nyulakat meg galambokat. Nem, komám, én nem megyek most már sehová sem.

– Na, figyelj rám, öreg! Én ma délelőtt a bányászbrigád nevében hosszan tárgyaltam a Corvin köziekkel. Beszéltem Dudással is.

– Nem ismerem őket. Nem is érdekelnek.

– Hallgass végig, papa. Nagyon nagy dolgokról van szó. A jövőnkről.

– Te, én hetvenéves öreg muksó vagyok. Milyen jövőről mesélsz te itten énnekem? Mennyi van még hátra énnekem? Jövő… – Legyintett. – Marhaság. Te, énnekem sohasem fájt a fejem. Most napok óta fáj. Itt a tarkómnál. Nem megyek sehová…

– Mondom, hogy hallgass meg. Átveszed a parancsnokságot. Kapsz néhány megbízható embert. Ők már a kapitányságon vannak. Velük van Ferenczy Huba is. Meg Wallenburg Sándor. Ő a helyettesed. Megállapodtam a corvinistákkal, hogy én átveszem a Práter utcai különítmény parancsnokságát. Mert a fegyvert mi nem tesszük le. Addig ütjük a vasat, amíg tüzes.

– Én nem.

– Papa, és mégis, miből akarsz megélni? Gondolkodj! A börtönben nem volt gondod az élelemre. Semmire sem. Hát nem érted? A szabadult rabok nem kapnak nyugdíjat. Csak amnesztiát. Hetvenéves vagy. Meddig fogsz bírni dolgozni? És ha beteg leszel? Öreg, nem akarok én neked rosszat. Más a helyzet, ha a végső győzelem után mint a nemzetőrség kerületi operatív parancsnoka köszönsz le azzal, hogy öreg vagy. Akkor érdemeid vannak. És biztos a nyugdíj is. Utána csinálhatsz nyúlfarmot meg amit akarsz.

– Tudod, mit akarok én, Attila? Egyetlenegy dolgot akarok. Semmi mást. El akarom fogni Iványi Pétert.

– És mit akarsz vele csinálni?

– Elviszem az anyjához. Terézhez. És őelőtte, az ő szeme láttára verem agyon. – Felmutatta súlyos ökleit. – Ezzel a két kezemmel. Aztán én azt sem fogom bánni, ha újból börtönbe zárnak.

– Hát ennyire gyűlölöd őket?

– Ami rossz történt énvelem az életben, azt én őnekik köszönhetem. Már tizenkilencben is kiszúrtak velem. Meg negyvenötben is. Ők vallottak ellenem a bíróságon.

– És tudod, hol lakik?

– Ella majd megtudja az öregasszony címét. Itt laknak Óbudán.

Csengődy cigarettára gyújtott.

– Figyelj rám, öreg! De most jól figyelj! Azzal a csavargóval nekem is elszámolnivalóm van. Meg a barátaival is. Ha én lemondok Iványiról a javadra, ha én a kezedbe adom, eljössz velem?

– Akkor igen.

– Akkor most jól figyelj! Én már intézkedtem, hogy Iványit elfogjuk.

– Tudod, hogy hol lakik?

– Tudom. Három emberem már a lakásában van. Ha hazamegy, elfogják, és beviszik a Práter utcába. Ott már tudják, hogy felső parancsra őrizetben kell tartani.

– És ha nem megyen haza?

– Miért ne menne? Hiszen már tűzszünet van. Ő rehabilitált, nincs mitől félnie. Papa, már elfelejtetted, hogy nyomozó voltam? Figyelj ide! Iványi lakását a Corvin köziek huszonnegyedikén lefoglalták. Elmentek hazulról. Hogy hová, azt nem tudom. Ma délelőtt megbeszéltem a corvinistákkal, hogy leváltjuk az embereiket. Ez megtörtént. Tűzszünet van, holnap megindul az élet, gondolod, hogy nem megy vissza a lakásába? Veszni hagyja? Ez nem lenne logikus.

Dobrovics a fejét vakarta. – Honnan tudtad meg, hogy hol lakik?

– A központi bejelentőhivatalból. Akkor megegyeztünk, öreg? – Dobrovics bólintott. – Átveszed a parancsnokságot. Te leszel az operatív csoport parancsnoka. De előbb velem jössz a Práter utcába. Rendet csinálunk ott.

– És mit kell énnékem tennem mint parancsnoknak?

– Ferenczy Huba megmondja. Te csak a rendre vigyázz. Aki nem engedelmeskedik, annak a pofájára versz. Világos?