Bűnös nők

Első rész-1

Február

Minden ragyogóan feldíszített utca, épület, bár vagy étterem – sőt még a Louis Armstrong Nemzetközi Repülőtérről érkező taxi is – pontosan úgy festett, amilyennek Sheena McQueen elképzelte New Orleanst a világhírű Mardi Gras idején.

Sheena sohasem járt idelent, délen, még akkor sem, amikor húszévesen hátizsákkal körbeutazta a világot, mielőtt megalapította Londonban az időközben elhíresült McQueen Ügynökséget. Igazán káprázatos volt ez a város. A tájból kiugró varázslatos faépületek George Rodrigue híres cajun festményeire emlékeztették. Megvolt neki otthon az egyik eredeti Kék kutya, és mindig is szerette a vibrálását, ahogy szinte életre kel a mű a vásznon. Ez volt az egyetlen „házi kedvenc”, amit valaha is beengedett makulátlan otthonába, igaz, megfordult nála néhány állat az évek során. Épp megjegyezte magának, hogy később megpróbál ellátogatni a műterembe, és vásárol valami újat a gyűjteményébe, amikor eszébe jutott, miért is jött, és újra arra a hihetetlenül nehéz napra összpontosított, amely még előtte állt.

Kék kutya,Mentségére szóljon, hogy a szórakozottság oka az volt: bizarrnak találta a döntést, amely szerint Madeline Kane temetését egy karnevál kellős közepén tartják. Ez az egész inkább egy szappanopera cselekményére emlékeztette, amelyben a sztárügyfelei szerepelnek. Valójában el sem akart jönni, de az első számú kliense, Catherine Belle is megjelenik, és hiába volt Sheena minden igyekezete, a világon semmi, még a Falcon Bay fejesei sem tudták visszatartani Catherine-t. Noha a Falcon Bay volt a sorozat, amely sztárrá tette, Catherine nem mindig követte a szabályokat. Elhatározta, hogy részt vesz az eseményen, s mivel egyedül nyilvánvalóan nem biztonságos, Sheena kiegészítette ügynöki repertoárját a gardedám szerepével.

Falcon BayFalcon BayAlig szóltak egymáshoz a kétórás hajóút alatt, amíg St. Augustine szigetéről, a Falcon Bay forgatási helyszínéről eljutottak Párizsba, ahonnan tizenhárom órát repültek Amerikába, Sheena azonban örült a kettejüket elválasztó első osztályú fülkéknek, mert enyhítették a feszült légkört, amit Catherine kendőzetlen idegessége okozott. Bejelentkeztek a lakosztályukba a Maison de la Luzban, egy fényűző boutique hotelben a francia negyed közelében, másnap reggel pedig értük jött egy limuzin, hogy elvigye őket a Delta Queen gőzöshöz, ahol csatlakoztak a Kane családhoz.

Falcon BayDelta QueenAmióta a rendőrség hivatalosan is tisztázta Catherine-t a gyanú alól sztárkollégája, Madeline halála kapcsán, Sheena remélte, hogy a barátnője makacs hallgatása – noha kellemetlen volt elviselni – végül a javukra válik. Arra volt most a legkevésbé szüksége, hogy Catherine elszólja magát, és olyasmit mondjon, amit nem kéne, amikor végre lezárták az ügyet. Ám a viselkedéséből ítélve, amely frusztrálóan kiszámíthatatlan volt egy olyan nőhöz képest, akit harminc éve ismert, Sheena egész nap mellette akart maradni. A gyászhajó fedélzetén csak akkor hagyta magára, amikor egyszer ki kellett szaladnia a mosdóba, amely legnagyobb bosszúságára a fedélzet alatt volt.

Most, ahogy a díszes, háromfedélzetű gőzhajó a Mississippi vizén siklott, Sheena gyorsan átverekedte magát a tömegen, hogy visszajusson Catherine-hez. Annyi ember gyűlt a hajóra, hogy eltartott egy ideig, mire újra elfoglalta testőri pozícióját.

Sheena még az érkezésük előtt rákeresett a Delta Queenre a Google-ön, mivel biztos volt benne, hogy a hajó már nem szállít utasokat. Igaza is volt; a Kane családnak nyilván komoly befolyása lehetett a világnak ezen a sarkán, ha a kedvükért újra vízre bocsátották ezt az öreglányt. Ha a Wikipediának hinni lehet, a Delta Queenen annak a férfinak a felesége kísértett, aki a hajót építő cég tulajdonosa volt, és amíg a jármű üzemben volt, állítólag késő éjjel gyakran hallották az asszony szellemét a hajó tágas belső tereiben. Sheenát máskor nem szokta zavarni az ilyesmi, de amikor belegondolt, hogy miért is jöttek ide, őszintén remélte, hogy az öreg Mary Becker Greene árnya ma egyedül bolyong a fedélzeten.

Delta QueenDelta QueenCatherine Belle már a harmadik pohár bort vette el a pincér tálcájáról, s noha máskor olyan finoman kortyolta az alkoholt, mint egy frissen házasodott hercegnő az első gáláján, most néhány mohó korttyal kiürítette a pohár tartalmát. Elvett egy másik poharat, majd azzal is megismételte. Hogy lehetséges, hogy még csak nyolc hét telt el azóta?, tűnődött magában, szinte kábán, ahogy az alkohol szétáradt a szervezetében. Napok óta nem evett rendesen, ezért az üres gyomor a hőséggel kombinálva felerősítette a bor hatását.

Hogy lehetséges, hogy még csak nyolc hét telt el azóta?,Kissé ingatagon állt, és ahogy közelebb merészkedett a csónak pereméhez, kilépett a tető védelmező árnyékából. Kegyetlenül égették a napsugarak. A sok kémiai hámlasztás miatt, amelyeken azért vett részt, hogy fiatalabbnak tűnjön hetvennél, többnyire úgy kerülte még a legcsekélyebb napfényt is, mint egy kriptában rejtőző vámpír. Ma viszont fittyet hányt erre. A ruhája rátapadt a testére, de bármennyire kényelmetlenül érezte is magát, a forróság volt a legkisebb gondja. Elkalandoztak a gondolatai a gőzhajó zajától és könnyes szemű utasaitól arra a szörnyű éjszakára, amelyiken összecsaptak Madeline Kane-nel a Falcon Bay forgatásán – és ezt az összecsapást csak egyikük élte túl.

Falcon BayAlig néhány méterre Madeline özvegye, Chad Kane zokogott keservesen, mellette az apja állt, az idősebb Chad, és a húga, Melissa. Catherine még sosem látott ilyen megtört férfit – pedig rengeteggel volt már dolga a való életben és a képernyőn egyaránt. Felismerte a színjátékot, és ez nem az volt: hanem elsöprő, nyers érzelem, amiért ő volt a felelős.

A bűntudat elviselhetetlen volt; felszökött a torkán, és megtöltötte a száját. Majdnem belefulladt a hallgatásba. Tudta, hogy kockázatos eljönnie a temetésre, de mint éjjeli lepkét a gyertya lángja, úgy vonzotta az esemény. Chad jajveszékelése hallatán aztán nem bírta tovább, elhatalmasodott rajta a sürgető késztetés, hogy megszabaduljon borzalmas titkától, s Chad könnyei dühbe forduljanak. Bizonytalanul elindult hát a család felé a tizenöt centis fekete tűsarkújában, hogy végre szavakba öntse az igazságot, ám ekkor Sheena ott termett mellette – időközben visszatért a mosdóból, és szándékosan útját állta.

– Fordulj vissza, most azonnal! – vetette oda neki Sheena halkan, majd a két nő eltávolodott a családtól, és félrevonultak a hajó peremére. Sheena még a legvékonyabb lenvászon kosztümben is elviselhetetlennek találta a hőséget. Úgy izzadt a párás levegőben, ahogy csak nagyon ritkán szokott. – És töröld meg a szemed! – tette hozzá, mert Catherine szögletes Prada napszemüvege alól már sötét csíkokban folyt a szemfesték.

Sheena elég jól ismerte Catherine-t ahhoz, hogy tudja, mikor fogja elveszíteni a fejét, ezt pedig nem hagyhatta – főleg most, hogy ilyen messzire jutottak. Bár szívesen nézte a leszbikus börtönpornót a selyemmel borított franciaágya kényelméből, ennél közelebb nem akart jutni a börtönhöz, és a legjobban fizető ügyfelét sem szerette volna rácsok mögött látni.

Sheena átkarolta Catherine-t, és közelebb húzta magához. Egy külső szemlélő szemében olyannak tűnhettek, mint bármelyik másik vendég – mint akiken csupán eluralkodtak az érzelmek. A két nő szótlanul pásztázta a több száz vagy talán ezernyi gyászolót, akik kijöttek a Mississippi partjára, hogy tisztelegjenek a város kedvenc aranyifjának halott felesége előtt, és a hajó lassan megállt a Tchefuncte folyón egy móló mellett, amelyen hatalmas tábla állt, szinte óriásplakát méretű: a néhai Madeline Kane nézett vissza róla a gyászolókra fényes hajjal, telt ajkakkal. Bájos arca fölött a következő felirat volt olvasható: „Soha nem feledünk.”

„Soha nem feledünk.”Sheena viszont már alig várta, hogy elfelejthessék.

Amikor a hajó kikötött, szétszéledtek a pincérek a tömegben, hogy kiosszák a hosszú szárú fehér rózsákat, amelyeket a gyásznépnek kellett a vízbe dobnia. Sheena összerezzent, amikor az egyik megszúrta az ujját, és kicsordult a vére. Rajta hagyták ugyanis a töviseket a szárakon, ami különös dolog volt, végtére is az emberek kezébe adták a virágokat. Ahogy Sheena belenyúlt a táskájába, hogy keressen egy zsebkendőt, amellyel felitathatja a vért, röpke mosoly villant fel az arcán – a tüskék talán mégis helyénvalók voltak, tekintve, hogy kinek szánták a rózsákat.

Catherine nem vett a rózsák közül; meredten nézte Chadet, aki lassan és komoran lépkedett, férfias kezében az aranyozott urnával. Amikor odaért a mólóhoz, amely körülbelül három és fél méteren nyúlt a víz fölé, megállt Madeline arcképe alatt, és szorosan a melléhez ölelte az urnát, miközben végigfolytak a könnyek jóképű arcán. Úgy üvöltött, mint egy megsebzett vad. Széles válla reszketett, s a húga, Melissa odaszaladt hozzá, és átkarolta a derekát.

Catherine nem bírta tovább nézni, behunyta a szemét a napszemüvege mögött, és egy nyelvtörővel próbálta elnyomni a hangokat, amit gyakran ismételgetett a forgatások előtt. Sheena, aki még mindig zsebkendőt szorított sérült ujjához, megbűvölve nézte Chadet. A férfi Melissa segítségével végre úrrá lett a sírógörcsén. Lassan elfordult a felesége képétől, s szembenézett az utasokkal és a parton nézelődőkkel.

– Annyi mindent kell elmondanom, de nem tudom, hogy sikerül-e a végére jutnom – kezdte, és a máskor bársonyosan mély déli akcentusa erőltetetten, szinte magasan csengett a szavaiban rejlő fájdalomtól és gyötrelemtől. – Ugyanitt, ahol most állunk, Madeline igent mondott nekem, amikor feleségül kértem – nyögte ki, majd mély levegőt vett, és visszanyerte a hangját annyira, hogy képes legyen folytatni. – Talán óriásnak tűnhetek – mondta, egyértelműen kétméteres magasságára és lenyűgöző testalkatára utalva, amely még Sheenát is, aki huszonöt éve nem feküdt le férfival, kíváncsivá tette, vajon mi lapulhat a fekete öltöny alatt –, ám kettőnk közül a feleségemé volt az igazi erő. Ő volt a támaszom, a mindenem, a hercegnőm. – Catherine nyelvtörője nem működött, mert Chad szavai így is beszivárogtak a fülébe. Nem tehetett mást, kénytelen volt beengedni Chad fájdalmát. Belekarolt Sheenába, és a férfira emelte a tekintetét. – Tisztában vagyok vele, mennyire szerettétek Madeline-t – folytatta Chad. Sheena észrevette, hogy a távolabbi sarokban az idősebb Chadet nem hatja meg különösebben a fia vagy a lánya gyásza, amit érdekesnek talált. – És tudjátok, mennyire imádta a városunkat – folytatta Chad. – Egyszer azt mondta nekem, hogy úgy érzi, újjászületett New Orleansban és az oldalamon. Ha csak belegondolok, hogy már hazavártuk, amikor elragadta tőlünk a sors! – Ismét felpillantott Madeline arcára, amely úgy ragyogott, mint egy filmsztár a premieren, majd megemelte előtte az urnát. – Örökké bennünk fogsz élni – mondta, és a folyóparton összegyűlt tömeghez fordult, amely olyan tapsviharba kezdett, hogy hamarosan fülsiketítővé erősödött a hang, ahogy Chad elkezdte lecsavarni az urna fedelét. – Örökké zubogó folyónkban élsz tovább, kedvesem – mondta Chad halkan, és a móló végéhez ment, majd kiszórta Madeline hamvait a több száz liliomra, amelyek szív alakba rendezve úsztak a folyó vizén. Melissa ismét odalépett mellé, és aggódó pillantást vetett a fivérére, mint aki attól fél, hogy követi a hamvakat a vízbe. Chad azonban hátralépett, és összeszedte magát. – Holnap teljes gőzzel fog zajlani a fesztivál, és tudjátok, hogy mennyire rajongott a feleségem a sajátos hagyományainkért, ezért bármennyire fáj is a szívem, arra kérlek benneteket, hogy idén odaadóbban ünnepeljetek, mint valaha. Így adózzatok a legcsodálatosabb nő emlékének, akit valaha szerencsém volt ismerni… A mi Mardi Gras-királynőnknek. – Újabb tapsvihar követte a szavait. Sheena megszorította Catherine karját, és némán figyelték, ahogy Chad pezsgőspoharat ragad, és megemeli a felesége képmása előtt. – Hölgyeim és uraim, emeljék poharukat, és köszöntsék városuk első asszonyát, az én drágaságomat! – szólt, s a kép felé billentette a poharat. – Számolom a napokat, amíg újra együtt lehetünk. Örökké szeretni foglak. – Elcsuklott a hangja, és Melissa vette át a szót.

– Madeline-re! – mondta. A hajón összegyűlt gyásznép az elhunyt nevét skandálta, és újabb tapsvihar tört ki a tömegben. Az idősebb Chad nem emelte olyan magasra a poharát, mint a többi jelenlévő.

– Jól van, indulunk – közölte Sheena egy hasbeszélő ügyességével. Alig mozogtak az ajkai, ahogy diszkréten elvezette Catherine-t a zsúfolt fedélzetről a kikötői rámpa felé.

Csendben elindultak a hídon, és már csak pár méterre volt a kiút, amikor a semmiből kilépett eléjük Chad apja.

– Hölgyeim – szólt dallamos louisianai akcentusával, ami úgy hangzott, mintha egyenesen A vágy villamosából szólna ki. – Ha már ilyen messzire eljöttek, szeretném, ha ma este velünk vacsoráznának. A körülmények ellenére úgy kívánja az illem, hogy felajánljam a vendégszeretetünket.

A vágy villamosá– Igazán kedves öntől, Mr. Kane – válaszolta Sheena a tőle telhető legnagyobb nyugalommal. Még mindig azon csodálkozott, hogy a férfinak sikerült velük egy időben a hajó kijáratához érnie, holott a gyászoló fia mellett lett volna a helye. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy az utasok most őt nézték, és nem a fiát; New Orleans legnagyobb evangélikus egyházának a lelkészeként és prédikátoraként nyilván ismert figura volt ezen a vidéken. – De holnap sajnos korán indul a gépünk, mert Catherine-nek vissza kell érnie a forgatásra – magyarázta. Chadre mutatott, aki újra elsírta magát, és halkabban folytatta: – Nem szeretnénk zavarni. Bizonyára szükségük van egy kis családi gyászidőre. Csak azért jöttünk, hogy lerójuk a tiszteletünket.