vég, magány, döghalál
szerettél, de elhagytál
magányom végleges, minden kilátástalan
az egykori látó ma már céltalan, világtalan
elveszett a jövőm, ami talán sosem volt
elfogyott az erőm, felettem keselyű sikolt
ismétel valamit, amit egykor hallottam
amikor még éltem, s nem feküdtem félholtan
elhagyott a kedvesem:
„Jobb lesz neked nélkülem.”
remegve várok egy új életet, ami sosem jő el
nemlétező boldogságot látszólag emelt fővel
„egyedül több vagyok, mint ketten voltunk”
ebben próbálok szánalmas módon hinni
akkor is, ha egyedül vagyok, s boldogok voltunk
van még remény: ezt próbálom leírni
de kiesik a toll, s lehull
megreped az ég, megfojt a kín s az üresség
kiesik egy könnycsepp, s lehull
megremeg a lét, megfojt a szabadság s a szürkeség
sikoltva vár az új „boldogság”
